Európa maga tehát leginkább egy fölbolydult méhkasra hasonlít. De a zavarosnak tetsző, egymással ellentétes irányú mozgásokat a közös félelem vezérli. A félelem a hanyatlástól. Miközben a szintén nagy hiányt és hatalmas adósságot felhalmozó Egyesült Államok inkább újabb gazdaságösztönző stratégián töpreng, a válságban kevéssé sérült ázsiai országok látványosan törnek előre, s követelik az európaiak helyét a nagy nemzetközi intézményekben. Ezzel szemben a deficitek és adósságok gyors iramú csökkentését erőltető EU attól tart, hogy a globális versenyben lemarad. Hogy nem tudja visszahozni a válságban elveszett állásokat, nem lesz képes csökkenteni a fiatalok körében drámai méretűvé vált munkanélküliséget, vagyis hogy nem tud új növekedési pályára állni, s egyáltalán, képtelen élenjáró térségként megjelenni.

A félelem ma már minden fontosabb uniós dokumentumban, kezdeményezésben tetten érhető.A politikai elit nem szakadt el a valóságtól, amikor meghirdette a jelszavakban gyönyörű 2020-as versenyképességi stratégiát, a zöld-, innovatív, klímavédelmi, belsőpiac-bővítési és ipartámogató politikáját, csak éppen erősen kérdéses, sikerül-e valóra váltani a szép programot a nagy takarékosság közepette?

A fölbolydulás oka ugyanis nem csak a félelmetes kihívásban keresendő. Egymásnak feszülő erők repítik az uniót a fölfordulás felé. A gazdasági válság felerősítette a nemzeti törekvéseket, a görög csőd, az euró krízise még jobban eltávolította a németeket a közösségtől, miközben az érvénybe lépő lisszaboni szerződés a mélyebb integráció felé kényszerítené az ebbe éppen belefáradó tagországokat. Csakhogy a válság egyértelművé tette: a nemzeti megközelítésnek a globalizáció közepette nincs értelme, eredménye. A gazdaságpolitikák sokkal átfogóbb összehangolása nélkül nem lehet a kríziseket sem megelőzni, sem kezelni. Ám a nagy késéssel életbe lépett lisszaboni szerződés erre már nem alkalmas, máris módosításra szorul, miközben bármily korlátozott újratárgyalása csak még növelheti a fölbolydulást. Különös tekintettel arra, hogy a tiltakozó és sztrájkoló tömegek egyáltalán nem az európai versenyképesség állapota, vagy az integráció nem eléggé mély volta miatt tiltakoznak. Meg akarják őrizni a már egyszer elért életszínvonalat, az előjogokat, a megszokott állami szolgáltatásokat, a régi munkakultúrát. Ez érthető, csak éppen nem nyerő stratégia a változó világgazdaságban.