De nézzük csak, mit is tart fontosnak a kormány ez ügyben a nyilvánossággal közölni. Állítják, hogy Európa boldogabbik felén, azaz Nyugaton sehol nem vezették be a kötelező magánpénztári rendszert. Nyilván azért – teszik hozzá –, mert tisztában vannak a rendszer hiányosságaival. S valóban, nem találni példát ilyen nyugdíjrendszerre. Ahogy nem találni példát egykulcsos személyi jövedelemadózásra sem. Ám annak bevezetésekor, a róla szóló döntés során nem volt lényeges, mit gondolnak az egykulcsos rendszerről Nyugat-Európában.

Aztán azt is hallottuk a kritikák között, hogy a pénztárak „eltőzsdézik” a tagok vagyonát. Majd azt, hogy az elmúlt tizenkét évben csekély hozamot értek el. Tehát nem lett volna szabad kockáztatniuk a tagok megtakarítását, illetve mégis kellett volna lennie tisztes hozamnak. Ha jól értem. Ráadásul nem a pénztárakon múlt, hogy mibe fektetik a számlákon lévő felhalmozást: egy ideig kizárólag államkötvényt vásárolhattak, részvényt nem. Vagyis a jogalkotók korlátozták a befektetési politikát. Ez persze nem ad felmentést az esetleges rossz befektetési döntések alól, de kizárólag a magánpénztárakat felelőssé tenni ez elmaradt hozamokért nem tisztességes.

Apropó, hozam. A kormány szerint nyilvánvalóan rossz az a rendszer, amelyben nem lehet tudni, mekkora hozam halmozódik fel a megtakarítási időszak alatt, vagyis titok marad a tag előtt, nyugdíjba vonulásakor mekkora járandóságra számíthat. Nos, a leporolt svéd modell, amely a kormányzati jelzések alapján az állami nyugdíjrendszerben válthatja fel a mostani felosztó-kirovó típusú nyugdíjfelosztást, nem ad százszázalékos biztonsággal fogódzót a járulékfizetőknek. Létrejön ugyan az egyéni számla, de csak virtuálisan, mert a tényleges nyugdíjat úgyis a nyugdíjba vonuláskori gazdasági, foglalkoztatási helyzet határozza meg.

Valójában nagyjából 2800 milliárd forintról szól a történet. Ez megközelítőleg az éves bruttó hazai termék 10 százaléka. Irgalmatlanul sok pénz. Csak példaképpen: ha erre az állam rátenné a kezét, s mind elmenne adósságcsökkentésre – a visszalépők nyugdíját ugyanis nem most, hanem öt-tíz vagy tizenöt év múlva kell kifizetni – elérhető közelségbe kerülne az euró bevezetésének egyik feltétele, a 60 százalékos adósságráta. De jutna belőle az adócsökkentési program finanszírozására is. És nem mellékesen az állam erős pozícióba kerülne a tőkepiacon: a tagok vagyonának egy része részvényekben fekszik, s az állam döntése lenne, hogy mikor dobja piacra a papírokat. A tulajdonosi jogokat addig is gyakorolhatná, s kellő részvényhányad birtokában a kormány számára fontos változások elindítója is lehetne adott cégeknél.

A magánnyugdíjpénztárak egy része jövő év végén becsukhatja a boltot. Azok biztosan, ahol kétezer alá esik a taglétszám, erről ugyanis jogszabályok rendelkeznek. De a visszalépés melletti kormánypropagandával szemben a többieknek is kevés fegyverük lesz.