Keresd az államot!
A monopóliumok gyakran a gáláns árképletekből következőnél is magasabb összegeket számláznak, ami szoros ellenőrzés (és árhatóság) hiányában többnyire feltáratlan s még a feltárt esetekben is megtorlatlan marad.
A változtatási szándék harsány kommunikálásában nincs hiány, összefüggő elképzelésekben annál inkább. A megoldás nem egyszerű, de a kormány a helyzet megismerését sem ambicionálja, a hozzáférhető ismereteket és elemzéseket nem hasznosítja, sőt elhárítja, és nem igazán hozzáértő vezetőkre bízza a dolgot. Mintha nem is akarná rendezni a helyzetet. Talán mert ellenérdekelt. Az ismert mondást aktualizálva: Cherche l’Etat! Keresd az államot! (És nyilván az élén álló kormányt és köreit.)
A Gazdaságkutató Intézetben 1991-ben a nemzetközi gyakorlatból kiindulva tanulmányt készítettem erről a problémakörről. Másutt a monopóliumok szabályozására már akkor rendelkezésre álltak kiforrott elvek és a társadalom számára előnyös technikák, azokon a területeken is, amelyeket jellegükből adódóan egy-két cég láthat el (természetes monopóliumként). A komplex tevékenységet igyekeznek szétbontani úgy, hogy a piac legalább egy részében legyen valamilyen verseny. (Pl. az egységes hálózaton több szolgáltató működhet, versenyre ösztönző körülmények között.) Kikényszerítik a vállalatmonstrumokból a hatékonyság növelését, és ennek eredményeit meg kell osztaniuk a társadalommal. Az inflációnál lassabban növelhetik tarifáikat, nem úgy, mint nálunk, ahol legalább ekkora emelés általában „jár nekik”. A költségeket felülbírálják a hatóságok és az indokolhatatlan kiadásokkal csökkentik az árakat. A hálózat kiépítése után csökkennek a tarifák (l. mobiltelefon). A hatékonyságot nem „javíthatják” a szolgáltatás minőségének rontásával vagy a fogyasztók megtévesztésével. Ha mégis megteszik, ezt szigorúan büntetik. Az árképlet kidolgozását komoly elemzésekre alapozzák, az induló árban nem lehetnek jelentős gazdálkodási tartalékok. És így tovább.
Az első Orbán-kormány ülésein többször is felvetettem az átfogó és valóságos rendezés szükségességét. Nem tudtam elérni, hogy a távfűtés az indokoltnál 30–40 százalékkal magasabb tarifáinak csökkentéséért tegyenek valamit. A kormány az adott kereteken belül akart maradni, ahhoz alkalmazkodott. A távfűtési tarifák rendezése helyett Matolcsy György gazdasági miniszter energiaszámlálókat javasolt a lakásokba.
Sikerült viszont elérni, hogy a háztartási energiánál nem vezették be a 12 százalékos helyett a 15 százalékos áfát. (Hol vagyunk ma ettől?) A magasabb áfakulcs még inkább érdekeltté teszi az államot az energia árának emelkedésében és ellenérdekeltebbé az energiamegtakarításban.
Azóta radikálisan romlott a helyzet, egyszerre emelkedtek a világpiaci árak, gyengült a forint, több mint a duplájára emelték az áfát, s az üzemanyagoknál a fogyasztási adót is növelték. A fogyasztóvédelem meggyengült, teljes a kiszolgáltatottság. A számlák megfejthetetlenek, az elszámolások nagyrészt ellenőrizhetetlenek, a tarifacsomagok áttekinthetetlenek, a jogtalan követelésektől szinte lehetetlen megszabadulni, az ügyfélszolgálatoknál keservesen „elintézett” ügyekben ismét zaklathatják az ügyfeleket. A szolgáltatások minősége elmarad az anyaországban megszokottól, sőt nemritkán tovább romlik, panaszt tenni a cégek vezetésénél, vagy az állami intézményeknél gyakorlatilag nem lehet.
A háztartási energia árai az első Orbánkormány alatt még nagyjából a fogyasztói árszínvonal növekedésének megfelelően emelkedtek. 2003-tól felgyorsult a növekedés, általában az infláció duplájára. 2007-ben pedig a 8 százalékra felszökött infl áció háromszorosára (24 százalék). E növekedés 70 százaléka a nettó ár megugrásával, 30 százaléka a forgalmi adó emelésével hozható összefüggésbe. 2009-ben 8 százalékkal nőtt a háztartási energia ára, amiben hasonló arányban játszott szerepet a nettó ár emelkedése és az áfa 25 százalékra emelése. Minden ürügy az áremelésre, a villamosenergia-piac megnyitásától is ilyen hatást várnak, holott a versenynek lefelé kellene vinnie az árakat. Az alternatív energiaforrások növekvő szerepéből és a távfűtési tarifák csökkentéséből is ez következik, mivel a felkínált áramot az energiaszolgáltatók kötelesek magasabb önköltséggel átvenni. A fatüzelésű (!) erőművek növelték a tűzifa iránti keresletet s így a háztartások számára is radikálisan megdrágították a tűzifát.
A kormány bevételeinek meghatározó része lett az a forgalmi adó (üzemanyagoknál az áfa és a jövedéki adó), amit a monopóliumok által forgalmazott termékek és szolgáltatások után fizetnek. E cégek a politika és a politikusok által fontosnak tartott ügyeket támogatnak, finanszíroznak. A monopóliumok pedig ezermilliárdos támogatást kapnak a költségvetésből, s tevékenységük megítélésekor (minőség, fogyasztóvédelem, elszámolások, versenykorlátozás) nagyon toleráns magatartást tapasztalhatnak az állam részéről.
Erős az összefonódás a hatalom és a monopóliumok között. A zavaros árképzésből, az árbázisban hagyott tartalékokból, az ide nem illő „költségelemek” – gyakran az állam által előírt – elszámoltatásából nem is következhet más, mint a hatalom számára előnyös kézi vezérlés és alkuk. Még inkább így van ez az önkormányzati hatáskörben megállapított díjtételeknél, ahol az ár nagy része sokszor nem valós költség, hanem burkolt, „sunyi” adó. Budapesten például a víz-, a csatorna- és a szemétdíjak növelésénél évek óta nem a feszes költséggazdálkodás követelményéből indulnak ki, hanem abból, hogy a bevételnek nőnie kell: a tarifákat az inflációnál is gyorsabban kell emelni. Most pedig, hogy működik a szennyvíztisztító, a kétszeresére (!) szeretnék felvinni a ma is magas csatornadíjat.
Korrekt szabályozással jelentősen csökkenteni lehetne az árakat. (Erre lehet következtetni a nemzetközi adatokból is.) Az sem kétséges, hogy az átfogó rendezés csökkentené az alkuk mozgásterét, a kézi vezérlés lehetőségeit és rövid távon jövedelemtől fosztaná meg a kormányt s az önkormányzatokat. Az ellenérdekeltség miatt nagy az esélye, hogy nem megfelelően nyúlnak majd most sem a bonyolult kérdésekhez, s a részsikerek ellenében újabb anomáliákat visznek a rendszerbe. Ilyenekről már lehet hallani: a cégek azt kérik, hogy részben leépíthessék ügyfélszolgálataikat, s hogy a tartozásokat bírósági ítélet nélkül az ingatlanra lehessen íratni. Vajon mi lesz akkor a hibásan kiszámlázott összegekkel?
A monopolárak szabályozását kellene újragondolni, ahol nincs, ott kialakítani, és nem csupán a rezsiköltségek egyes elemeiben keresni a megoldást. Mégis ezt teszik. A lakossági rezsiköltségek gyors emelkedése deformálta a fogyasztást: olyan termékeket is kiszorít, mint az egészséges táplálkozás alapját képező élelmiszerek. Százezrek hiányosan táplálkoznak, miközben nem mernek villanyt, gázt és vizet használni a tarifák miatt. Sokakat fenyeget vagy már utolért a következő stáció, a szolgáltatás kikapcsolása.
A magas árak és tarifák rontják a termékek és szolgáltatások versenyképességét. Emiatt is komplexebb, a lakossági szférán túl a gazdaságot is magában foglaló megközelítés kellene, ami mindenféle monopolhelyzetre kiterjed. A rendkívül magas, a Versenyhivatal szerint az indokolhatónál magasabb üzemanyagárakra is.
A kormány megbízottjai lényegében a régi klisék keretében alkudoznak a szolgáltatókkal. Felelős nyilatkozatokból arra következtethetünk, hogy pl. az energiaáraknál és a távközlési tarifáknál nem a jogtalan extraprofitot kívánná az állam feltárni és kiiktatni, hanem inkább részesedne belőle. Ahogy a bankadónál láthatjuk.
A szerző a közgazdaságtudomány kandidátusa, volt államtitkár
