Szőlő nélkül könnyebb
Somodi Sándor szerint a magyar szőlő- és borágazat nem készült fel az európai uniós csatlakozásra. Az elmúlt bő másfél évtizedben bebizonyosodott, hogy a hazai termelőknek az ágazatból származó, legálisan megszerezhető profitból képtelenség elegendő tőkét felhalmozniuk ahhoz, hogy a magyar bor versenyképessé váljon az egységes európai piacon. A nyugat-európai nagy bortermelő országokban nem voltak a tulajdonosi szerkezetet és a piacokat gyökeresen felforgató, gyakori rendszerváltozások – ezért ott van elegendő tőke, gyorsan fejlődő, modern technológia és a nálunk elérhetőnél sokkal magasabb támogatás.
A lemaradás másik oka a szemléletben keresendő. Magyarországon 1100 éves hagyománya van a szőlő- és bortermesztésnek. A hagyományos bortermelő országokban azt akarják megőrizni, amit ott helyben a legjobbnak tartanak. E szemlélet követői szerint a piac azt vegye, amit kínálnak neki. A világ azonban megváltozott: az érzelmektől mentes gazdasági logika szerint azt kell termelni, amit a piac igényel. Vannak olyan országok (például Ausztrália), ahol nem volt hagyománya a szőlő- és bortermelésnek. Amikor beléptek a borpiacra, ott nem sok kicsi kézműves borászat létesült, hanem néhány nagy, ipari eszközökkel bort előállító vállalkozás, amelyek azonban nagyon erősek a piacon.
Magyarországon a rendszerváltozás idején azt hitték: a korábban a szovjet piacra irányuló, vitatható minőségű ipari bortermelésről vissza kell állni a kis tételű, alkotó borászkodásra. Somodi Sándor, aki előzőleg a Dél-alföldi Pincegazdaság ásotthalmi pincészetének vezetője volt, még örült is, hogy kiélheti szakmai tudását; a termőtáj, a hagyományok sajátosságait szem előtt tartó munkát végezhet. A kilencvenes évek elején nyitotta meg saját borászatát, és az egykori állami gazdasági szőlőtáblából vásárolt hozzá hét hektár Chardonnay és Rajnai rizling szőlőt. A bonyolult tulajdonviszonyok miatt csak az ültetvényt vásárolhatta meg, az alatta lévő földet bérelnie kellett az államtól. 2002-ben és 2003-ban elfagyott a szőlő – attól kezdve sohasem érte el korábbi hozamait.
Először bízott benne, hogy az országban megjelenő áruházláncok segítenek eladni az ő borát is. Kiderült azonban, hogy a várt életszínvonal-emelkedés elmarad, a vásárlók többségének a legfontosabb szempontja az alacsony ár. A többieket sem a minőség, hanem sznobéria motiválja: önmagában a jó minőségtől nem lesz senkiből sztárborász. A borcelebeket a marketing és a média állítja elő. Egyesek boraiért a hipermarketekben annyit kérnek, amennyit már maguk is szégyellnek. Ugyanakkor az állandó akciózás fölforgatja a vásárló értékrendjét. Amikor Somodi Sándor még kereskedett a multikkal, az ő kiváló alföldi borát 740 forintért árulták, míg mellette az akciós egri bikavért, amelynek valószínűleg csak a neve volt eredeti, 390-ért.
Lehet, hogy gyáva volt, mondja, de nem mert horribilis hiteleket fölvenni. A szőlőborágazatba kívülről jött a komoly tőke – például Hegyalján a külföldi szakmai befektetők, másutt bankárok, hobbiborászok, akiknek nem létkérdés, hogy kitermeli-e a vállalkozás, amibe kerül. Az igazán nagy tőke azonban a 90-es évek első felében halmozódott föl, sok esetben az olajszőkítésből. Azért vették meg a nagyüzemi pincéket a szerencselovagok, mert a tartályokban jól lehetett savazni az olajat. Utóbb azonban látták, hogy a „másként borászkodóknak” is jó szolgálatot tesznek azok a tartályok. Végül pedig eljött az ideje a ködben szerzett milliók tisztára mosásának – erre is alkalmas lett a borfeldolgozás.
– Ma a hipermarketek az egységes minőségű, nagy tételeket kényszerítik ki. Magyarországon 65–70 forintért lehet egy kiló szőlőt „előállítani”. Olaszországból, ahol 55–60 millió hektoliter bor terem évente, egy kiló szőlő áráért be lehet hozni egy liter tömegbort. Lehet kérdezni, hogy miért nem korszerűsítenek a magyar szőlőtermelők; a téeszből itt maradt MTZ helyett miért nem vásárolnak John Deere traktort, hiszen az sokkal jobb – csakhogy az itteni árakból sohasem fog megtérülni – fogalmaz.
Somodi Sándor döntését megkönnyítette, hogy az Európai Unió támogatja a szőlő kivágását. Unszolásomra sem árulja el, mennyi pénzt kapott, amiért felszámolta a szőlejét.
Azt mondja: alig többet, mint amennyibe a kivágása került. A bonyolult rendszerben, amely függ a termőhely kategóriájától, és attól, hogy a támogatásra az adott évben mennyi jelentkező van szerte az unió területén, hektáronként 300 ezer és 3 millió forint között változik a támogatás összege.
Somodi csak a saját szőlőtermelést számolta fel, a borászatot tovább viszi. A saját termés az eddigi szőlőigénye 40 százalékát fedezte – ezentúl az összes szőlőt másoktól vásárolja. Ha neki veszteséges volt a szőlő, hogyan éri meg azoknak, akiktől ezután vásárolni akar? – kérdem tőle. – Vannak nagyon jó szőlészek, akik csak a szőlőre koncentrálnak – válaszolja. De ő is tudja, hogy a szőlőtermő terület tovább csökken. Csongrád környékén a 90-es években még több mint ezer szőlőtermelő dolgozott – mára 600 körül van a számuk. Előbbutóbb az is fölhagy a szőlőtermeléssel, akinek nem jut támogatás a kivágásra – a ráfizetésnél az is jobb, ha semmi nem terem.
A 2500 hektáros kiskőrösi hegyközségben 2008-ban 276 hektár, 2009-ben 179 hektár, idén eddig 179 hektár szőlő kivágására kértek támogatást – tudtuk meg Pszota Istvánhegybírótól. Átlag 1,5–1,7 millió forintot kapnak a kiskőrösi gazdák hektáronként. Ebből 250–300 ezer forint a szőlő kivágásának és a támrendszer eltakarításának a költsége – a többi a kieső bevételt ellensúlyozza. Nemcsak a kivágást, hanem az új telepítést, fajtaváltást (is) támogatja az EU: 2008-ban 81 hektárt, 2009-ben 99 hektárt telepítettek a kiskőrösi hegyközségben uniós támogatással. Idén már 160 hektárra nyújtottak be támogatási kérelmet. A hegybíró szerint fiatal emberek nagyobb táblákra, korszerűbb fajták ültetésére kérnek és kapnak támogatást.
