Érthető a kormány hezitálása az eszközkezelő ügyében, ugyanis nem nagyon találni olyan megoldást, amivel ki lehet bújni az uniós kötelezettségek – jelesül a hiányra, illetve az adósság mértékére vonatkozó elvásárok –alól. Orbánék a Magyar Fejlesztési Bankot próbálnák bevonni a devizahitelesek problémáinak kezelésére, ami logikusnak tűnik, mivel az MFB nem tartozik azon állami vállalatok közé, amelyek gazdálkodási eredménye befolyásolja az unió felé elszámolt defi citet. Csakhogy hiába hoz létre az eszközkezelésre saját céget az MFB, ha a vállalat veszteséget termel, akkor azt már be kell számítani a deficitbe. Márpedig kétséges, hogy az eddig az eszközkezelő lehetséges működéséről megismert elképzelések közül melyik mellett tudna nyereséget elérni a cég. A veszteséget valamelyik félnek le kell nyelnie: vagy a bankoknak, ha az állam képes jóval a piaci érték alatt átvenni tőlük a jelzáloggal terhelt ingatlant, vagy a devizahiteleseknek, ha a visszabérlés során felszámított havi díj nem sokkal marad el attól, amit a hitel havi törlesztőrészleteként addig is meg kellett fizetnie. És végül marad az eszközkezelő, ha sem a bankok, sem a hitelesek felé nem tudja maradéktalanul érvényesíteni érdekeit, mert az üzletin kívül más szempontokat – például a nemzetgazdaságét, vagy szociálisat

– is figyelembe vesznek. Az Orbán-kormánynak tehát számolnia kell ezzel a lehetőséggel. Valószínűleg ezért tervezik azt, hogy nem a költségvetés forrásaiból, hanem a piacról felvett hitelekkel stafírungozzák ki az eszközkezelőt. Ám ez sem elegendő az uniós rosszallás elkerülésére, mivel e hitelek mögé muszáj lesz az állam garanciáját állítani, ami egy ígérvény arra, hogy a költségvetés helyt áll a hitelezőkkel szemben, ha az eszközkezelő erre nem képes. Innentől kezdve újra állami források bevonásáról beszélünk: azon lehet vitatkozni, hogy amíg ténylegesen be nem váltják a garanciát, annak összege elszámolható-e az államadósság részeként, ám egy ilyen vitára manapság végképp nem lenne fogékony az EU.