A magyar politikai szótár átalakulásának jelentős része érdektelen a külföld számára. Egzotikus furcsaság, ha bekerül a világsajtóba, hogy egy elsöprő választási győzelem nálunk forradalom. Számukra ennek nincs tétje. Annak mára annál inkább, hogy Magyarország pénzügyi egyensúlya hogyan alakul, visszanyeri-e az eltékozolt hitelességét, újra bekerül-e a jó tanulók közé. Legkésőbb a görög dráma óta a magyarok ügye is mindenki ügye. A Wall Street befektetőié éppúgy, mint a német nyugdíjasoké. Ha dől az éppen csak megtámogatott magyar dominó, az nekik is sokba fog kerülni. Ezért aztán a magyar újbeszéd alkalmazása e téren már jobban érdekli a külvilágot, csak a megértéséhez nincs se kedve, se szótára. Arrafelé 2+2=4. A nagy hitelezőinkkel való látványos összeveszés, majd a korábban velük kialkudott feltételek teljesítésének újbóli, fogcsikorgatott kinyilvánítása idehaza láttatható Magyarország gazdasági szabadságharca győzelmének, viszont mindenki más annak látja, ami: megpróbáltuk, de leppatantunk.

Ezt ameccset úgy vesztettük el, hogy nem kellett volna pályára lépnünk, mert a vereségünk valójában egyébként tényleg győzelem – csak éppenséggel nem azon a mérkőzésen, amelyen saját magunkat indítottuk el mindenféle külső kényszer nélkül.

A Fidesz választási diadala előtt lépésről lépésre igyekezett kitapogatni, hol húzódik költségvetési mozgástere, mit hajlandók még tolerálni a nagy hitelezőink, meddigmehet el az IMF-nél és az Európai Bizottságnál. E két szervezet dobta össze a pénzt, amikor az nekünk nagyon kellett, nekik vállaltunk ezért egy középtávú gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot. Nem külön-külön, hanem együttesen. Egy csomagban hiteleztek meg egy programot. Nem ők kopogtattak nálunk, hanem mi náluk, és a segítségükkel valamennyire ki is kecmeregtünk a bajból. Győztünk, de legalábbis megúsztuk. Egyelőre azonban nem a meccset nyertük meg, hanem csak az első félidőt, és nem őket győztük le, hanem a segítségükkel kerültünk előnybe.

Nagy árat fizettünk érte, ezért érdemes nagyon megbecsülni az eredményt. Elkezdődött a második félidő, amire már egy új összeállítású magyar csapat futott ki a pályára. A csapatkapitány azonban nemcsak az eddigi csapattagok közül akar átküldeni valakit a másik térfélre, hanem a játékszabályokon is változtatna. Nagy tervek egy kis csapattól. Ez ugyan egyelőre nem sikerült, de jól alkalmazzuk a magyar fociban már kipróbált modellt: nagy várakozásokat keltünk, majd a kudarcot sikernek tekintjük, a nézőkkel pedig igyekszünk elhitetni, hogy amit láttak, az labdarúgás. És az kapja az igazi elismerést, aki kiáll, és megpróbálja bebizonyítani, hogy a vereség: győzelem.

A Fidesz végig azzal ostorozta a Gyurcsány- és a Bajnai-kabinetet, hogy a válságra a legrosszabb választ adja: élénkítés helyett megszorít. Példaként Nyugatra mutatott, ahol valóban tömték a pénzt a gazdaságba, növelve ezzel a költségvetés hiányát. Mintha a költségvetési mozgásterének letapogatása is ebből az alaphelyzetből indult volna ki: ha a nagy szövetséges államok a költségvetési hiányt elengedve igyekeznek élénkíteni, akkor nekünk is elnéznek majd a hitelezőink néhány GDP-százaléknyi többlethiányt. Tévedtek. Nem csupán azért, mert az ezt az utat választó államok nem függtek a pénzvilág kegyelmétől, nem finanszírozási vészhelyzettel köszöntött rájuk a válság, hanem azért is, mert a Fidesz hatalomra kerülésének idejére megváltozott a szélirány.

A nagy élénkítések után az unió vezető államaiban is elérkezett a nagy megszorítások ideje, ráadásul a görög összeomlás csillagászati számláját látva minden kedvüket elvesztették a renitens kicsik kisegítésére. Ha francia és a német kormány megszorít, akkor süket fülekre talál az a magyar kérdés, hogy lehet-e a hiány két százalékkal több. Nem akarnak újabb gondot, van nekik elég, annak megoldását is nehéz elfogadtatni a választóikkal.

Mindegy miből, milyen körülmények között, de tartsátok magatokat a vállalt költségvetési számokhoz – ez az üzenet Brüsszelből, Berlinből vagy Párizsból. „Egyéni szociális probléma”, hogyan tudjuk ezt megtenni, illetve miért, ki miatt rosszabb a helyzet a vártnál. Az Orbán-kormánynak lehet igaza abban, hogy a válságból nem vezethető ki az ország pusztán megszorításokkal, és a költségvetési többletforrás ésszerűen használva tartósan élénkíthetné a gazdaságot, csakhogy ez most senkit sem érdekel. A világ nagy szélmalmai előtt ott áll a mi Don Quijóténk és Sancho Panzánk, de nem akar velük senki harcolni, csak leszólnak az ablakból: 3,8, jövőre pedig 3. Lehet hazamenni. Rém kellemetlen, de nem kérte tőlünk senki, hogy harciasan felvonuljunk a nagyobb önrendelkezés belföldre szóló igézetével.

A kormány szándékosan ment bele egy olyan tárgyalási és még inkább kommunikációs kutyaszorítóba, amit csak azzal tudott volna a világ előtt megnyerni, ha Brüsszelnél lazább költségvetési pályát sikerült volna kialkudnia az IMF nélkül, mint amilyenről eredetileg az IMF-fel megegyezett az előző kurzus. A valutaalappal való „szakítás” gazdasági szabdaságharca teljesen fölösleges és értelmetlen (ráadásul nevetséges is), ha pontosan azoknak a feltételeknek a betartására kényszerülünk az IMF és új IMF-megállapodás nélkül, mint azzal. Ha a kormány újra csak azt kénytelen kijelenti, hogy betartjuk az IMF–EU-kölcsönszerződés sarokpontjait, akkor miben győztük le a valutaalapot? Hogy (egyelőre) nem kell tőle újabb kölcsönt felvenni? De hiszen éppen az volt a hitelmegállapodás lényege, hogy minél hamarabb elengedett kézzel is finanszírozhatóvá váljon a magyar adósság!

Ebben nehéz legyőzni az IMF-et, ugyanis egy csapatban fociztunk vele. A valutaalap nem bank, nincs hitelezési kényszere, sőt: akkor a legsikeresebb, ha egy meghitelezett minél hamarabb olyan helyzetbe kerül, hogy nincs szüksége további segítségre. Nem fog senki kiugrálni az ablakon Washingtonban, ha nem kötünk velük újabb hitelmegállapodást, vagy a továbbiakban a magyar kormány minimalizálja velük a kommunikációt. Maximum furcsállják, hogy a kiizzadt közös sikert miért akarja a magyar kormány a valutaalap felett aratott diadalként bemutatni. Nem tudja, hogy a szinte keresett konfrontáció miért jó Magyarországnak a hazai voksvadászaton túl. A magunk által vállalt gazdasági szabadságharc ilyen feltételekkel való megnyerése ugyanis valójában fegyverletétel, nincs semmiféle előnye Magyarország számára, maximum bezsebelhetünk néhány együttérző írást a nemzetközi sajtóban. Hátránya és veszélye ugyanakkor annál több.

Az Orbán-kormány meg lehet róla győződve, hogy sohasem lesz szüksége már az IMF-re, de erre nem érdemes mérget venni. Baj tudniillik akkor is lehet, ha Orbán és csapata mindent jól csinál. Elég csak arra gondolni, hogy a válság legmélyén sem került annyi forintba egy svájci frank, mint most, így a magyar lakosság jelentős része sokkal rosszabb hitelhelyzetben van, mint másfélkét éve, ami a bankok pozícióját is kikezdi. A svájci frank most annyiba kerül, mintha a gödör alján 350 forint lett volna az euró. Akkor egy ilyen euróárfolyamra már azt jósolták, hogy dől az egész kártyavár, úgyhogy nincs mire megnyugodnunk. Orbánt horgonyként köti a forintárfolyam. Rángathatja ezt a láncot, de az csak nem akar hosszabb lenni: sőt, mintha egyre rövidülne.

Az IMF-fel való baráti viszony, ne adj isten egy új készenléti hitelmegállapodás még akkor is jól jöhetne, ha végül nem kell belőle lehívnunk egy petákot sem. Ettől még utálhatjuk a valutaalapot tiszta szívünkből, de egy nem várt kényszerhelyzetben azonnal kéznél lenne az olcsó forrás, és a pénzpiac is látná mögöttünk ezt a védelmet.

De legyen igaza Orbán Viktornak: nem kell már nekünk az IMF. Látványosan szakítani azonban így sem érdemes vele. Két okból minimum nem. Egyrészt Magyarország az EU-val és IMF-fel együtt kötött hitelmegállapodást, és az unió továbbra is e körben akar tárgyalni a hitelmegállapodásban foglaltak teljesüléséről. Ebben nincs az égvilágon semmi meglepő, maximum a magyar kormány gondolhatta azt, hogy az Európai Bizottság mosolyogva nézi, amint leszalámizza róla a valutaalapot, valamint adósként meghatározza, kivel tárgyal és kivel nem.

Másrészt azért nem érdemes gorombáskodni, mert a hitelmegállapodásban foglaltak nem csupán a kölcsönt adóknak szólnak, legalább annyira a piacnak ígért kötelezettségek. Magyarország visszavezetése a normál pénzpiacra azáltal vált lehetségessé, hogy vállalt egy költségvetési és gazdasági programot. Formálisan az EU-nak és az IMF-nek, valójában azonban a pénzvilágnak. A mi szignónk azt jelentette, hogy hajlandóak vagyunk végigmenni ezen az úton, a kölcsönt nyújtóké pedig azt, hogy végig lehet menni rajta. Ha mi most fügét mutatunk az egyik hitelezőnek anélkül, hogy az új igényekkel állt volna elő, annak üzenete a külvilág számára az, hogy ebben a formában nem akarjuk végigvinni a vállalt program főbb pontjait.

De ha aztán újra csak kijelentjük, hogy tűzön-vízen át teljesítjük a hiányszámokat, akkor miért toljuk el magunktól látványosan a valutaalapot? Ha egyébként sem tehetünk mást, mint a kőbe vésett költségvetési hiányszámokat produkálni, akkor semmiből sem tartott volna megelőzni a nagyvilág előtt a kenyértörést. Ha az IMF-fel nem akarunk új megállapodást kötni, akkor úgysem marad adu a valutaalap kezében, a vele való „tárgyalásban maradásnak” nem lett volna komoly tétje a számunkra. Lehet, hogy kellemetlen, ha valaki időnként számonkéri a kormányon a vállalásait, de a befektetői nyugalom megtartása érdekében ennyi még igazán beleférhet az államépítésbe.

A Fidesz azonban az ellenzékben töltött nyolc év alatt a működését arra hegyezte ki, hogy mindig vannnak mumusok, akik ellen harcolni kell és lehet. Erre optimális volt Gyurcsány vagy az oroszok, de megtette az IMF vagy a korrupt szocialisták is. A hazai mumosok viszont legyőzettek, a külföldiek közül pedig kormányon már nem mindenkit lehet annak tekinteni. Az oroszokról például hamar kiderült, hogy a tegnapi ellenségünk minden gond nélkül a barátunk. Jóféle gyűlölnivaló a korábbi csapatból csak egy maradt: az IMF. Új pedig nincs. Mumus viszont kell, mert idehaza ez kötelező részévé vált a politikai retorikának és taktikának.

Jó lenne végre lapozni, és a nemzeti együttműködés után a nemzetközi együttműködés nyilatkozatát is megfogalmazni. Még akkor is, ha nem remélhetjük, hogy ebbe botlunk majd a valutaalap és az Európai Bizottság főbejáratánál. Ha már itthon Orbán Viktor szóban és írásban népfrontos szélességre tárta a kaput, akkor meg kellene próbálni mindenkivel együttműködni külföldön is. Azokkal is, akiktől egyébként idegenkedünk. Csak arra kellene vigyázni, hogy ott egy-kettőre észreveszik, ha a nagy együttműködés a gyakorlatban azt jelenti, hogy senkivel nem működünk együtt, érdemben senkivel nem egyeztetünk, és csak azoknak a véleményére vagyunk kíváncsiak, akiké a miénkkel egyezik.

Balfogásainkat viszont ne próbáljuk még nagyobb hibákkal palástolni. Azzal ugyanis belekeveredünk a saját megnyilatkozásaink hálójába. Ahogyan most is. Mert ha egyszer mi nem hagyjuk, hogy nekünk az IMF dirigáljon, akkormiért a neki ígért számokat zsolozmázzuk? Ha egyre csak dőlnek a költségvetési csontvázak, akkor hogyan lehet, hogy a vállalt hiányszámok újabb konkrét költségcsökkentő intézkedések bejelentése nélkül is tarthatóak? Idehaza lehet az ilyen rosszindulatú kukacoskodást „duplaplusznemjó gondolatbűnnek” tekinteni, amiből majd kigyógyítják az érintetteket. Viszont mit csinálnak azokkal a külföldi befektetőkkel, akik azt olvassák, hogy nálunk ugyan már a szekrény is csontvázból van, de nyugodjanak meg, tartható a hiány jövőre is! Csoda-e, ha a konkrétumokat várják? Ahogyan az IMF és az Európai Bizottság is. No, meg mi magyarok. Tudjuk régóta, hogy amint Virág elvtárs Pelikán gátőrtől, úgy egyszer még tőlünk is kér valamit Orbán Viktor. De tessék már végre elárulni! Jó lesz ómagyarul is, mert ezt az új nyelvet még tanulni kell. Nem ugrik be automatikusan, hogy a megszorítás: „kordában tartott” jólét.