A cég átalakítása komoly konfliktusokkal jár majd, házon belül és kívül is. A Malév egy régi, szocialista nagyvállalathoz hasonlít. A nehézkesen mozduló szervezetből kellene faragni egy rugalmasan alkalmazkodót, a kihívásokra reagálni képeset, amelyben a motivált és folyamatosan fejlődni, megújulni képes szakemberek a saját érdekeik mellett a vállalat sikeréért is hajlandóak dolgozni. Ez talán nagyobb feladat, mint kezelni a cég óriási adósságállományát. Álmodozásunk eredményeképp elképzelhetünk egy céget, amely csak minimális veszteséget termel, amit akár a versenyszféra azon szereplői is összedobnak, legalább részben, akik hasznot húznak abból, hogy van nemzeti légitársaságunk.

De mire nekünk egyáltalán nemzeti légitársaság? Mert a Malév cirka háromezer alkalmazottjának megélhetésén kívül a gazdasági környezetét számtalan nyereséges vállalkozás jelenti: repülőgépgyártók, lízingcégek, karbantartó vállalatok, repülőterek, biztonsági szervezetek, beszállítók és turisztikai vállalkozások. Ha nem lenne Malév, hiányoznának a gazdaságból e cégek, a munkahelyek, a befizetett adó és a profit. Persze sajátos magyar jelenség, hogy ily módon e magánvállalkozások profitját közvetve az adófizetők teremtik meg – ezen változtatni kell. Itt van a külső konfliktusok lényege. A költségcsökkentő programok ugyanis az említett szervezetekkel fennálló szerződések újratárgyalását (is) jelentik, s a magyar viszonyok között ezen a ponton megjelennek a politikai szálak. A helyzet akkor sem különb, ha nem sikerül helyretenni a céget, s középtávon elkerülhetetlenül bekövetkezik a csőd. Érdekek akkor is sérülnek – talán még jobban –, ám a cég átszervezése helyett a kihívást immár egy új légitársaság alapítása jelentené.

Ezek ismeretében nem számít igazán lényeges kérdésnek, szóltak-e Winklernek a szavazás előtt. Már csak azért sem, mert, mint hírlik, végül is vállalja a pozíciót. Tehát pozitív üzenet is lehet, hogy a korábbi kormányok idején is vagyonkezelőben igazgatóként dolgozó, maléves igazgatósági múlttal rendelkező Kamarást delegálták a a testületbe új tagnak. Az is, hogy a versenyszférából, sőt a gyorsan változó mobilszektorból érkező Winkler lett az elnök, aki a vele dolgozóktól nemigen szereti hallani a „lehetetlen” kifejezést. S annak is, hogy megerősítették pozíciójában a nemzetközi szinten elismert vezérigazgatót. Hátha nekik – az átláthatóság követelménye mellett – sikerül az, ami az elmúlt húsz évben senkinek nem ment.