A japánok négy teljes évtizeden át – a hatvanas évek végétől mostanáig – szilárd másodikok voltak az Egyesült Államok mögött. Közben azonban – a hetvenes évek végétől évi tízszázalékos, szinte megszakítatlan növekedéssel – jöttek a „semmiből” a maois ta koloncoktól megszabadult kínaiak, s előbb a briteket, aztán a franciákat, végül a németeket gyűrték maguk alá, hogy a történet végén a japánok se kerülhessék el a sorsukat. Nem egészen lábjegyzet: a kínaiak közben teljesítettek egy „résztávot” is, amennyiben a németeket, a kivitel világbajnokait nemcsak GDP-ben, exportteljesítményben is megelőzték.

Természetesen tudni illik, hogy Amerikában negyedannyi, Japánban tizedannyi, Németországban tizenötödannyi ember állít elő részben sokkal több, részben közel annyi jövedelmet, mint Kínában. Ez visszatükröződik a GDP egy főre vetített adataiban, amelyek az előbbieket gazdag, sőt nagyon gazdag, Kínát viszont még mindig szegény országként kategorizálják.

Ennek a Kínai Népköztársaság világgazdasági súlya szempontjából alig van jelentősége. E helyen mindenekelőtt és -fölött azt tartozunk nyugtázni, hogy Kína lebírhatatlan éhsége a legkülönfélébb importjavak (energia, nyersanyag, személygépkocsi, gépek, berendezések) iránt, egyszersmind az az exportoffenzíva, amely most már az összes világrészt és a késztermékek szinte teljes skáláját átöleli, Pekinget meghatározó játékossá tette a világpiacon. Olyan tételben tud importálni és exportálni, mint senki más, s ezáltal fölveri vagy lenyomja az árakat. Tételesen bizonyítható, hogy mihelyt a kínaiak nettó importőrök lesznek valamely árufajta piacán (azaz többet importálnak, mint exportálnak, kőolajat például), akkor attól kezdve a szó szoros értelmében tőlük függ, mi mennyibe kerül.

Kína önbizalma immár majdnem határtalan. Ez a körülmény kifejezésre jutott abban is, hogy négyéves dacolás, tiltás – ha úgy tetszik, „szabadságharc” – után hozzájárult az IMF reá vonatkozó, enyhén kritikus országjelentésének nyilvánosságra hozatalához. Általában nem tűri el, hogy nemzetközi szervezetek – pláne amelyeknek maga is tagja (az IMF az ENSZ szakosított szerve) –kritizálják, most kivételt tett. Ebben a dolgozatban szó éri a kínai árfolyam-politikát, a bankok hitelezési gyakorlatát és még sok minden mást is, igaz, szordínóval. Ennek oka valószínűleg módfelett gyakorlatias: Kína tavaly 50 milliárd (!) dollár értékben vásárolt IMF-kötvényeket, jelentősen hozzájárulva a szervezet hitelezési „kofferjének” gazdagításához. (Aki hitelben akar Kínától vásárolni, bátran forduljon az IMF-hez!)

P. S. Egy jelentős nemzetközi sajtóorgánumban a minap képzeletbeli beszélgetés zajlott le Kína és az IMF képviselői között. Egyik oldalról zuhogtak a vádak (IMF), a másik oldalról a cáfolatok (Kína). Majd a végén jött egy pimasz kínai kérdés: mit tehetünk még önökért? S a válasz: „Nincs véletlenül egy ötvenesük”? Volt.