Az elefánt maga – interjúk a válságról
Dicséretükre legyen mondva az Álomcsőd éppen abban a pillanatban jelent meg, amikor még nem vagyunk túl a krízisen, de amikor már eltelt annyi idő, hogy a gazdasági-pénzügyi szakemberek kellő rálátással kezelhessék mindazt, ami történt, és még az ő emlékeiket se szépítse meg – ha ezen a történeten lehet egyáltalán megszépíteni bármit is – a törékeny emlékezet.
A szerzők mondhatni jól választottak: Bajnai Gordon, Bogsch Erik, Demján Sándor, Farkas István, Felcsuti Péter, Heim Péter, Jaksity György, Kovács Árpád, Simor András és Surányi György mind olyan név, amely nem csupán a szakmai körökben elismert, hanem a politika, a gazdaság kérdései iránt érdeklődő szélesebb közönség előtt is ismert. A kérdezők, de a választ adók érdeme is, hogy érthetően, a laikus számára is emészthetően beszélnek olyan pénzügyi-világgazdasági összefüggésekről, amelyekről hajlamosak vagyunk azt gondolni, valahol a fejünk felett lebegnek, amelyekhez voltaképpen csak valami elvont viszony fűzmindanynyiunkat. Ha más előnye nem volna a kötetnek, csak az, hogy világossá teszi, a mindennapi életünk, sorsunk a tét, amikor kamatokról, árfolyamokról, tőzsdei mozgásokról hallunk a hírekben, akkor is megérte elolvasni az interjúkat. Ám ennél többről van szó. Arról, hogy – a szerzőkkel szólva – meglátjuk, felismerjük-e magát az elefántot, amelyet ki-ki csak a farka, a füle vagy a lába alapján írt le addig. Hogy a válság kelt-e olyan katarzist, amelyben egymásra talál politikus, közgazdász és állampolgár, felismerve egy álom csődjét, hogy hitelekből, az állam mindenható jótékonykodásából nem lehet jóléti társadalmat fenntartani, ahhoz kemény, a piacok által is elismert munka kell.
Talán ez a – szerintem túl optimista – végkövetkeztetés adódik az interjúk elolvasása után, amit nem egy nyilatkozó is elmond, s amit a szerzők is kiemelnek. Borúlátásunk –nincs, nem lesz ilyen katarzis –, nemcsak a politika ismeretéből táplálkozik, hanem magukból a pénzügyi-gazdasági elit megszólalásaiból is. Hiszen itt mindenki látta, előre jelezte, imittamott szóvá is tette, hogy valami nagy baj készülődik, és a baj akkorának tűnt, hogy a szereplők félretéve politikai szimpátiájukat, mindenkivel konzultáltak. De – és ez is tanulság – e figyelmeztetések nem álltak össze, ha tetszik nem intézményesültek olyan erővé, amely megfékezhette volna a politikát, és a közvéleményben erős akaratot képezett volna a felelőtlenség ellen. Közgazdasági iskolák vitatkozhatnak békeidőben, a baj akkor tetőzik igazán, ha háborús helyzetben nem találják meg azt a pontot, amellyel a hangjuk uniszónóban zengene, felébresztve az álomba ringatott közösséget.
E ponton tapinthatjuk ki a szerzők gyengéit is. Fontos eligazítása lett volna az olvasóknak, ha közlik, melyik interjú, mikor készült. A tíz beszélgetőpartner kiválasztásával nincs gond, mind elismert, nagy tudású szakember. Aki mégis nagyon hiányzik, az ezeknek az éveknek megkerülhetetlen főszereplője, Gyurcsány Ferenc. Talán ő el tudta volna mondani, mi járt a fejében, amikor a figyelmeztetések eljutottak hozzá, milyen politikai nyomások alatt cselekedett éppen úgy, ahogyan. Mi késztette a tétlenségre 2008 végén, 2009 tavaszán hogy a Reformszövetség javaslatait dermesztőnek minősítse, elveszejtve azt az utolsó pillanatot, hogy e programra „ráülve” – politikai és gazdasági értelemben egyaránt – mentse még, ami menthető.Hogyan történt, hogy távozása után a válságkezelő kormány minden intézkedését megszavazta az a szocialista frakció, amely annak előtte nem látta be, mi a teendő. Nagy hiátusa ennek az interjúcsokornak, hogy a Reformszövetség javaslatairól, amelyeket a tétlenség néhány hónapja elmosott, nem esik benne szó.
Mindezzel együtt, olvasói sikerre ítélt könyv az Álomcsőd, hozzájárulhat, hogy valamennyien ébredezni kezdjünk az álmokból.
