– Előfordul az önök cégénél gyermekmunka?

– De kérem, hová gondol?!

– Akkor aláírják a gyermekmunka kategorikus tiltásáról szóló kötelezettségvállalást?

– Hát… tudja, ez nálunk tulajdonképpen a nemzeti kultúra része, régi szokás, és mi valójában nem kihasználjuk ezeket a gyerekeket, hanem segítünk nekik, hogy a diákévek alatt egy kis keresethez jussanak, szóval… nem is tudom.

Ezzel az életből vett példával világította meg a közelmúltban egy budapesti nemzetközi CSR-konferencia előadója (amúgy a Det Norske Veritas nevű, egyebek között CSR-tanúsítással is foglalkozó kockázatkezelési és tanúsító cég közép-európai igazgatója), hogy mekkora különbségek lehetnek a társadalmi felelősségvállalás terén a képviselt elvek és a napi gyakorlat között. A tanácskozás (amelyet a norvég követség, az Innovation Norway és a DNV szervezett) amúgy arról szólt, hogy hogyan lehet a térségünkben egyelőre inkább külső kényszerként, szükséges rosszként kezelt CSR-ből üzleti lehetőséget és versenyelőnyt kovácsolni. Mint kiderült, a feladvány korántsem megoldhatatlan, de csak akkor, ha a nyilvánosság (mindenekelőtt a sajtó és az internet) besegít. Különösen tanulságos ezen a téren a Nike példája: a sportszergyártó az ázsiai termeléskihelyezés egyik úttörője volt, de az előző évtizedben egyik botrányból a másikba futott a helyi gyermekmunka, illetve a munkavédelmi szabálytalanságok miatt. A médiában nagy teret kapott ügyeket a cég részvényárfolyama is megsínylette, a mélyrepülésből rövid távon a munkavállalói jogokat komolyabban vevő és erre kampányt is építő Reebok profitált a legtöbbet. Mára azonban az ágazat cégei (köztük a Nike is) egymással versengve fogadják el a szigorúbbnál szigorúbb munkajogi kartákat.

Az ügy ugyanakkor arra is rávilágított, hogy nem elég, ha egy nagyvállalat etikus: ha a beszállítóitól nem követeli meg ugyanezt a magatartást, akkor a vásárlók továbbra sem lehetnek biztosak benne, hogy amit vesznek, ahhoz nem tapad-e gyermekmunka, vér, drogjövedelem vagy környezetpusztítás. Vidar Lindefjeld, a Naeringslivet Hovedorganisasjon (Norvég Vállalati Szövetség) igazgatóhelyettese szerint a fentiek miatt ma már egy elfogadható vállalati CSR-stratégia pillérei közé mindenképpen be kell építeni a beszállítók „CSR-szempontú” ellenőrzését a megszokott további kritériumok (emberi jogok tiszteletben tartása, munkavállalói jogok érvényesítése, környezeti jogok és fenntarthatóság, valamint a korrupció kerülése) mellé.

Ahhoz, hogy egy vállalat tevékenysége valóban etikusnak minősüljön, az összes pont betartását következetesen dokumentálni és kontrollálni kell. Különben – ahogy egy másik előadásban hallhattuk – kiderülhet például, hogy a cégnél van ugyan túlóra-szabályozás, sőt fizetnek is a túlmunkáért, de „banánban” (magyar szakkifejezéssel: ropiban) – vagyis nem értékarányosan. Márpedig egy olyan szervezetnél, ahol komolyan veszik a társadalmi felelősségvállalást, a túlmunkát nem banánnal és nem is szabadnappal kell honorálni, hanem pénzzel, lehetőség szerint a szabadidő feláldozásáért járó prémiumot is belekalkulálva.

Arra a kérdésre, hogy mindez a szabályokat köztudottan rugalmasan értelmező térségünkben nem válik-e inkább versenyhátránnyá (ugyanúgy, mint mondjuk a szigorúan érvényesített környezetvédelem), Vidar Lindefjeld azt válaszolta: rövid távon talán igen, de egy olyan közegben, ahol szabad a sajtó és működik az internet, érdemi CSR nélkül nem lehet tartósan sikeresnek lenni. A visszásságokat gyorsan megtalálják és kipécézik, és ha a vállalat jó híre csorbát szenved, az többe kerül a legbőkezűbb és legátfogóbb társadalmi felelősségvállalási programnál is. – A multiknak már Közép-Európában is muszáj etikusan viselkedniük, és a szabálykövetésben egyértelműen ők diktálják a normákat – hangsúlyozta lapunknak nyilatkozva a norvég szakember, azt is hozzátéve: nincs keleti és nyugati etika, csak etikus és etikátlan vállalatok vannak.