Nem versenyképes a búzánk
A Raskóék tulajdonában működő Győzelem Mezőgazdasági Kft. négy kombájnja a gabonaföld szélén vesztegel, a kánikulát követő éjszakai eső miatt a sörárpa némileg vizesebb az optimálisnál, bevizsgálják a laborban, mielőtt nekiállnának vágni a kalászost. A sörárpát ugyanis a csíráztatás miatt nem lehet szárítani, meg kell várni, amíg lábon elveszíti a fölösleges nedvességét. Raskóék két lajoskomáromi vállalkozása 2700 hektáron termeszt, ezen belül 648 hektáron őszi búzát, 88 hektáron tavaszi árpát, 90 hektáron pedig az állatok takarmányozására használt tritikálét.
– Az őszi búza csúcsminőségű az idén, ám a mennyisége átlagosan csak öt tonna hektáronként – mondja Szabó Imre, a társaság ügyvezetője. Igaz, az országban július 20-ig betakarított többféle gabona termésátlaga mindösszesen 3,2 tonna, ám Lajoskomáromban az öttel sem igazán elégedettek. A sörárpa 11 százalékos fehérjetartalma viszont rendkívül kedvező, az előírások 12 és fél százalék alatti értéket engednek meg. Raskó és Szabó a hibrid kukoricát nézegeti, az hozza a hasznot a növénytermesztésben, meg a cukorrépa.
– A gabonatermesztést igazából csak a vetésforgó indokolja Magyarországon – állítja az Antall-kormány idején államtitkárként dolgozó Raskó György, aztán azt fejtegeti: a világon kétféle technológiával termesztenek gabonát. A kanadaiak, az amerikaiak, az argentinok szántás nélkül a tarlóba vetik a szemeket, a költségeket végletesen minimalizálják, így ugyan csak három-három és fél tonnát tudnak learatni egy hektárról, de igen csekély ráfordítással. Németországban, Franciaországban és Angliában viszont gondosan megművelik a földet, nem sajnálják róla a drága műtrágyát sem. Ez sokba kerül, ám ők kihozzák a hektáronkénti 9-10 tonnát.
– A magyar gabonatermesztő melyik csoportba tartozik a kettő közül? – kérdezem.
– Egyikbe sem, vagy egy kicsit ebbe is, meg abba is. Így vagyunk a búzánkkal is. A hazai gabona tészta- vagy kekszbúzának nem elég jó, takarmánybúzának meg drága. Elsősorban a magyar kenyérhez ad remek alapanyagot. De ezt a kenyérfajtát ma már nem sütik a világon. Inkább sütnek két-három óránként friss bagettet, ami persze fél nap múlva már szinte fogyaszthatatlan.
Húsz év alatt csaknem a felére csökkent a kenyérfogyasztás Magyarországon, tudom meg Raskó Györgytől, akinek az egyik cége amerikai farmereknek ad napi gabonatőzsdetanácsokat, s rendszeresen előadásokat is tart nekik az Egyesült Államokban. A rendszerváltás évében fejenként száz kiló kenyeret vásároltunk, tavaly nem egészen ötvenkettőt. Raskó György szerint a statisztika némileg csal, hiszen régebben nem minden kenyeret mi ettünk meg, a maradékot könynyűszerrel odadobtuk az állatoknak. Ma már sokkal jobban takarékoskodunk vele. Raskóénak volt sütőipari vállalkozásuk is, a győri Ceres, de azt nemrég eladták a cseheknek – ők a korszerű kapacitásért vásárolták meg –, mert nem láttak hoszszú távú fejlődési lehetőséget a piacon.
Szabó Imre telefont kap a laborból, a paraméterek ismeretében átvezényli a kombájnosokat a tritikáléhoz, az árpát még hagyja száradni a lábán. A kombájnjára fellépő Balogh István egy útszéli bodzabokorra mutat. – Ez a leghálásabb növény, nincs vele semmi gond. A mezőt járók annyit leszednek a festékanyagnak használt bogyójából, hogy BMW-ket vesznek belőle. Legalábbis azt mondják.
Raskótól azt kérdezem, kinek adja el a gabonát. – A sörárpát a Gránit Kft.-nek Dunaújvárosba, a búzát meg közvetlenül olasz vevőknek. Így senki sem vesz le róla jutalékot – feleli. Az olaszok egyébként javítóbúzának használják fel Raskóék gabonáját. Vásárolnának még búzát a környéken, de a többi gazda nemigen áll velük szóba. Ezt aligha értem, s hiába beszélek néhány kisebb területen gazdálkodó vállalkozóval, nem kapok érdemi választ tőlük. Aztán az egyik közeli falu kocsmájában fölvilágosítanak.
– Hiába fizet többet az olasz, ha mindent le kell papírozni vele – mondja egy kisfröccsöző férfi. – A búzáért házhoz jövő román vagy montenegrói vevő szóba se hozza a számlát, a megspórolt áfát el lehet felezni vele, a könyvelésben nyoma sincs az üzletnek. A termény egy részét persze közvetítőnek adjuk el, hogy valamennyiről azért számlánk is legyen.
– Senkinek sem tűnik fel, hogy a gabona egy részének nincs nyoma? – faggatom.
– Ugyan ember, mit gondol, miért olyan alacsonyak papíron a termésátlagok? Ami nem terem meg, azt ugyebár senki sem keresi rajtunk – teszi hozzá.
Mondom Raskó Györgynek, mit hallottam.
– Ezt egy nagyüzem nem tudja megtenni – jegyzi meg.
Raskó György és családja 1,1 milliárdos hitelállománnyal hat éve vette meg a lajoskomáromi Győzelem termelőszövetkezetet. Minden résztulajdonost kifi zettek készpénzben, az utolsó fillérig. Ma már csak 150 millió forintos beruházási hitelük van.
A gazdaságot átalakították. A juhászatot eladták, túl jók errefelé a földek a legeltetéshez. Szőlőt sem termesztenek, s a sajtüzemet is értékesíteniük kellett. Ők extra tejből készítették a sajtot, de azt nem tudták megfizetni a magyar vevők, akiknek elsősorban az ár számít az élelmiszerek vásárlásakor.
A lajoskomáromi határt ellepik a kukoricacímerező fiatalok. Kérdezgetem őket, hányan szeretnének a falujukban maradni. Bizonytalanul felelgetnek. Úgy érzik, nem illik megtagadni a szülőhelyüket, de a termőföld kínálta munka sem igazán vonzza őket.
