Az ügy valójában nem emiatt ügy. Orbánék más jegybankelnököt akarnak, ennek számtalanszor tanújelét adták. Simor pedig eltökélte, hogy nem adja meg magát. Körülötte hullanak az emberek a kormányzati nyomulás eredményeként. Nem mindenkit távolítottak el erővel, volt, aki önként hajtotta a tönkre a fejét, mint Farkas Ádám, a PSZÁF volt vezetője. Ez azért fájhatott különösen Simornak, mert a felügyelet mégiscsak egyfajta társszerve az MNB-nek a pénzügyi piacon.

Egy közel álló bástya is ledőlt tehát. Maradt utolsónak Simor.

Aki – úgy tűnik – ennek, vagyis az utolsó bástyának tartja magát már jó ideje. Dafke is keresztbe fekszik Orbánék akaratának.

Ehhez erős támogatást kapott az Európai Központi Banktól, amit nem söpörhet le az asztalról a kormány. Eddig belpolitikai ügy volt Simor pozíciója, mostantól európai ügy. Ezen a terepen Orbán csapata nem alkalmazhatja az egészpályás letámadást.

Lehetett volna azonban egy olyan fordulata a történetnek, amely szükségtelenné tette volna az EKB beavatkozását. Ha Simor ezt mondja: bár a kormány szándékai világosak, de jelen gazdasági helyzetben valóban felvethető a kiemelt állami fizetések visszavágása. Akárha gesztus értékű is, mégis szolidaritást üzen a sok millió magyarnak, ezért támogatom a javaslatot.

De nem ezt mondta. Hanem a jogszabály betűire hivatkozva harcba hívta a kormányt.

Mint írtam, nem a fizetésről szól ez az ügy. Mégis, kifelé ez csapódik le. Simor néhány hete nyilvánosságra hozta, hogy jövedelmének egy részét jótékony célokra fordítja, ám ez elszállt a fülek mellett. Azokban csak az cseng, hogy a milliárdos vagyonnal rendelkező jegybankelnök nem hajlandó engedni nyolcmilliós fizetéséből.

Lehetett volna másként. De ez háború, ahol csak egy maradhat talpon.