Van elegendő pénz az Európai Unió és a magyar állam által támogatott beruházásokra. Ha el nem tűnne egy része, akkor jó minőségben, határidőre meg lehetne valósítani e beruházásokat úgy, hogy minden fő- és alvállalkozó megkaphatná a pénzét. A rendelkezésre álló pénzből minden közreműködő legálisan foglalkoztathatná a dolgozóit, és még profit is maradna –állítják kivitelezésben részt vevő építési vállalkozók, akik ma kénytelenek megelőlegezni az anyagköltséget és a munkadíjakat, de nem lehetnek biztosak benne: megkapják a járandóságukat.

A jogi szabályozás részletes és EU-konform – állítják az általunk megkérdezett, nevük elhallgatását kérő vállalkozók. Nem az a baj, hogy rosszak a szabályok, hanem az, hogy nem tartják be őket, és erre a hatóságok sem szorítják rá a szereplőket. Még a beruházót is felelősségre lehetne vonni, aki eltűri, hogy az általa kiválasztott fővállalkozó két-három teljesen fölösleges alvállalkozói szintet építsen be a kivitelezői láncolatba, és ezek egyenként 10-15 százalék jutalékot vegyenek ki. A magyar jog ugyanis ismeri a mögöttes felelősség elvét – ha bebizonyítható, hogy a beruházó tudott a fővállalkozó és az alvállalkozók közötti törvénysértő viszonyokról, akkor az ő felelőssége is fölvethető. Az esetek többségében a beruházó idézi elő a csalást azzal, hogy olyan fővállalkozót választ, aki további „golyóstollas alvállalkozók” sorát bízza meg a munkával, akik azonban egy kapavágást sem végeznek maguk, hanem –egyre kevesebb pénzért – újabb alvállalkozókat vonnak be.

A vállalkozói piramis felső szintjein mindent szigorúan „lepapíroznak” – abban semmilyen ellenőrzés nem találna –formai – hibát. Általában rendkívül részletes – gyakorlatilag betarthatatlan – szerződést íratnak alá a munkát ténylegesen elvégző vállalkozásokkal is. Ez azonban csak arra jó, hogy utólag, amikor kiderül, hogy a megbízó – a láncolat eggyel följebb álló tagja – nem fizet, akkor hivatkozhasson arra, hogy nincs meg minden előírt papír, vagy ha megvan, nem megfelelő.

Ellenőrizhetne a pályázatot kiíró szervezet – például a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség – is. Ezek a szervezetek azonban csak a pályázat beadásakor nézik meg, hogy – papíron – minden rendben van-e. Amikor a tényleges problémák fölmerülnek – valaki elkezd panaszkodni, hogy hónapok óta nem kapja meg a pénzét –, a kiíró szervezetek elhárítják maguktól a felelősséget. A kiírók ugyanakkor rendkívül sokára utalják át a pénzt, holott az a pályázat kiírásától kezdve a rendelkezésükre áll. Érdekükben áll, hogy minél tovább a számlájukon kamatozzon.

Ellenőrizhetne az adóhatóság is, hiszen minden nagyobb beruházásról megkapja az abban részt vevő vállalkozások listáját. Ha megelőző jelleggel vizsgálódnának, meg lehetne akadályozni, hogy sok milliárdos kárt okozzanak a csalók. A rendőrségi feljelentések is rendre eredménytelenül zárulnak: a nyomozók a laikus számára is egyértelműnek tűnő ügyekben sem képesek bizonyítani a szándékos csalást. Nem bűncselekmény történt, hanem elszámolási vita, mondják, és a polgári bíróságra küldik a feljelentőt, ahol jó esetben 3-4 év után születik ítélet, de rendszerint az sem hajtható végre.

Azt, hogy a károsultak öszszefogjanak és együttesen lépjenek fel, durván megtorolják e pénzkinyerő mechanizmus működtetői – a törvények fölött álló nagyvállalkozók, politikusok. Azt is el tudják érni, hogy aki a nyilvánossághoz fordul és betekintést enged a kulisszák mögé, arra „véletlenül” rászállnak a hatóságok. Ettől mindenki retteg, mert a kisvállalkozók sokszor nem jelentik be a dolgozóikat, és a veszteségeiket úgy próbálják csökkenteni, hogy csalnak az adóval.

A helyzet orvoslására szánt fedezetkezelő szintén egy központi szervezet. A megkérdezett vállalkozók nem is bíznak benne. Azt mondják: ahol elterjedt, hogy a politika ítéli oda a támogatásokat, de a kedvezményezetteken keresztül visszakér belőle, ott egy új központi szervezet keveset tud elérni. Ameddig nem lesz önkorlátozás a döntéshozók körében, addig a „golyóstollas alvállalkozókra” is szükség lesz.