Megőrizhető-e a jóléti állam?
Ami a válság szociális hatásait illeti, még nem láttunk semmit sem – mondta egy brüszszeli tudományos beszélgetésen Jean Pisani-Ferry, a Bruegel kutatóintézet igazgatója. Egy minapi másik rendezvényen meg azt fejtegette Giles Merritt, a Financial Times volt munkatársa, a Friends of Europe uniós „diskurzusszervező” alapítója, hogy a szociális nyugtalanság korszaka következik, amivel szembe lehetne nézni, ha a politikusok vezetői erényeket csillantanának meg. De nem teszik. Ezt a tényt fájlalja leginkább Hans Martens, a European Policy Center igazgatója is, aki szerint a legnagyobb baj az, hogy a szorító társadalmi problémákról, a nagy ellátórendszerek rogyadozásáról senki sem beszél, miközben a jóléti állam a szemünk előtt omlik össze, mert nincs pénz a finanszírozására.
Ezzel cseng össze az is, amit Bokros Lajos európai parlamenti képviselő mond: volt pénzügyminiszterként és világbanki igazgatóként igazán szerzett tapasztalatot ebben a témában, tehát nem üres szólam, hogy „többet kell dolgoznunk és többet kell takarékoskodnunk”. S felvetésemre, vajon nem él-e Európa még mindig könnyen, nem dolgozik-e keveset Ázsiához vagy az Egyesült Államokhoz képest, azt feleli Martens, hogy nem ez a kérdés, hanem az, lesznek-e munkahelyek, ahol többet lehet majd gürcölni. Sajnos – teszi hozzá a brüsszeli szakmai körökben terjedő kétkedéssel – az EU 2020-as versenyképességi terve ezer sebből vérzik, sok mindennel, például az állami szektor teljesítményével, hatékonyságával nem is foglalkozik, holott ő nyújtja a nyugdíjakat, az egészségügyi ellátást, a munkanélküli-segélyt, szervezi a tömegközlekedést.
A pénzügyi-gazdasági válság hatására, s az állami ellátások kötelezettsége miatt elszaladt közkiadások nyomán a deficitek és az adósságok lefaragása került a figyelem középpontjába, s erre hivatkozással kapnak kevesebb pénzt a szociális programok, csökkentik a közalkalmazottak fizetését vagy éppen emelik a nyugdíjkorhatárt. Holott – érvel erőteljesen Hans Martens – nem a válság a felelős elsősorban, hanem a demográfiai helyzet. Megemlíti azt a közismert adatot – amit a héten az Európai Bizottság által közzétett vitaanyag is tartalmazott –, hogy míg jelenleg négy munkaképes korú ember tart el egy 65 év felettit, addig 2060-ban ketten állnak majd csupán mögötte. Ha eltűnik az adófi zető, nem lesz, aki finanszírozza a rendszereket. S persze utal Bismarck kancellárra, aki a nyugellátást néhány évre tervezte be, az akkori élettartamokból végzett számítások alapján, s nem két-három évtizedre, ahogy az az európai jóléti állam része lett.
Martens is hangsúlyozza: Európa ma hanyatló övezet, lassan képes növekedni, ami miatt még nehezebbnek ígérkezik a hiányok és az adósságok csökkentése, és még nagyobbnak a szociális feszültség. Miközben azt hangoztatja José Manuel Barroso bizottsági elnök, hogy a különleges európai szociális modellt meg kell őrizni. Csakhogy, véli Philip Pochet, az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet elemzője, ilyen modell nincs. Legfeljebb a vágyálom él, hogy az unióban a jobb időkre jellemző nyugat-európai ellátás legyen a mérce. Ám ebből most itt-ott, sok helyen le kellmetszeni ezt-azt. Pochet úgy látja, hogy az a hármas cél, amit Európa kitűzött maga elé, hogy egyszerre teszi rendbe az állami pénzügyeket, megőrzi a jóléti államot a lakosság elöregedése mellett is, s közben a gazdaságot az úgynevezett zöld pályára állítja – megvalósíthatatlan. A háromból egyszerre kettőt lehetne elérni, így súlyos választás előtt állunk.
Magát a krízist is azonban téves szociálpolitika és nem kezelt szociális folyamat robbantotta ki. Nagyon elgondolkodtató új könyvében, a Törésvonalakban ugyanis azt magyarázza el Raghuram Rajan, a Chicagói Egyetem professzora, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt vezető közgazdásza, hogy az amerikai jövedelmi különbségek növekedése, a stagnáló középosztálybeli fizetések és a munkahelyek globalizáció okozta bizonytalansága politikai problémákat hozott a felszínre. A kormány nem a képzettségi szint folyamatos esésével és az egyre gyengébb oktatási rendszer fejlesztésével foglalkozott, hanem adó- és hitelkönnyítések, valamint garanciák révén a fogyasztást – ideértve a lakásvásárlást – serkentette. Nem a pénzügyi innováció és a laza felügyelet okozta a válságot. De hozzájárult a krízishez.
A brüsszeli Bruegelben a szintén egyetemi tanári állást vállaló, volt világbanki szegénységkutató Danny Leipziger ezt az összefüggést bontotta ki. Megdöbbentette még a szakértő közönséget is azzal a grafikonjával, amely bemutatja: a múlt század nagy válsága előtt jellemezte az Egyesült Államokat az a jövedelmi egyenlőtlenség, amely ma újra megfigyelhető. A családok egy százaléka a jövedelmek 23,5 százalékát kaparintotta meg 2007-ben, 23,9 százalékát 1928-ban. Ám 1978-ban ez a mérték csak kilencszázalékos volt. A leggazdagabb egy százalék a családi vagyon 33,8 százalékát birtokolja, a következő kilenc százalék 37,3 százalékát, vagyis a felső tíz százalék a teljes magánvagyon 71 százalékát tartja a kezében, miközben az Amerika erejét adó középosztály helyzete romlik. Az Egyesült Államokban fogant válság Európában és a fejlődő világban is hagyott nyomot, s Leipziger szerint a kormányok többnyire nem álltak a helyzet magaslatán, a visszaeső adóbevételek kiadási korlátokat emeltek, s gyakorta éppen az egészségügyi és oktatási költés látta ennek kárát, aminek persze hosszú távú kára beláthatatlan.
