– Nem baj, ha drága, csak finom legyen – ez volt Szamos Mátyás cukrászi hitvallása. A szakmáját a világháború előtt a nagy hírű Augusztnál elsajátító mester el sem tudta képzelni, hogy saját fagylaltjához színezéket vagy mesterséges aromát keverjen. Számára a cukrászat legalább annyira passzió volt, mint kenyérkereső szakma. Így Szamos szemrebbenés nélkül négyszeres adagot kevert a fagylaltjához a hatvanas években csak nehezen és persze méregdrágán beszerezhető igazi vaníliából, ha úgy gondolta, hogy úgy jobban érvényesül a vaníliaíz – egyúttal fütyülve azokra a hozzáértőkre, akik szerint az eladhatatlanul drága édességek miatt gyorsan tönkre fog menni. És nem is lett igazuk: az első, Párisi utcai cukrászda nyitása után néhány héttel már hosszú sor állt a pici üzlet előtt.

Az ismerői szerint művészi hajlamú, bohém, nagyvilági életet kedvelő Szamos Mátyás tökéletes ellenpontja volt a felesége. Az asszony előbb elszörnyedt azon, hogy a háromgyerekes család feje a maszek létért otthagyja az állami cukrászati üzemnél lévő biztos állását – majd annál konokabb szorgalommal fogott bele a családi üzlet szervezésébe: előbb marcipánfigurákat gyártottak a gyerekekkel együtt, majd ezt követték a sorra nyíló cukrászdák.

A rendszerváltás után megnyíló piaci lehetőségeket kihasználva a Szamos gyors növekedésnek indult. A cég mára az itteni prémiumkategóriás édességpiac cirka 10 százalékát fedi le, a pilisvörösvári, karcagi gyáraik, a 11 édességbolt és a tizenhárom cukrászda árbevétele 4 milliárd forint, melynek negyede külföldi export –az egyik fő piacuk éppenséggel a komoly édességgyártási tradícióval rendelkező Ausztria. Kelényi Gyula, a Szamoscégbirodalom vezetője állítja: forgalmuk ezrelékében mérhető a reklámra költött öszszeg, lényegében ma is ugyanúgy a szájhagyományra hagyatkoznak.

– Kicsit ma is játéknak érezzük az egészet, mint amikor még esténként otthon, az íróasztalon gyártottuk a marcipánfi gurákat – mondja Szamos Gabriella, a cégalapító lánya, aki tíz év matematika–fizika szakos tanárkodással a háta mögött szállt be édesapja mellé. A cégnél nem gyötrődnek túlzottan amiatt, hogy a Szamos Marcipán forgalmán is nyomot hagyott a válság, pedig két számjeggyel esett vissza a forgalmuk, elsősorban a belföldi piacon. Bár néhány éve szóba került a cég felvásárlása –pontosan ma sem tudni, ki lett volna a pénzügyi befektető –, a Szamos ízig-vérig családi cég maradt: Szamos Gabriella minden különösebb marketinges végzettség nélkül maga tervezi a cég arculatát – lényegében az ízlésére és a megérzésére hagyatkozva, ahogy az édesapja is tette –, míg férje, testvére és gyermekei vezetik az egyes Szamos-cégeket.

Szamos Mátyás hozzáállása a mai piacon is megtérül: a Szamos forgalmának egyharmadát a nagy áruházláncok adják, akik sokszor jóval engedékenyebbek a vevőket az áruházba bevonzó, jó nevű prémiummárkás beszállítóval szemben, ahogy a plázák is máshogy állnak hozzá az ilyen bérlőhöz. Ugyanakkor a az afféle családi manufaktúrára hajazó cégmodellnek is megvannak a maga korlátjai, nem tud úgy terjeszkedni, mint egy tömegtermékre építő vállalkozás. Kelényi Gyula szerint elgondolkoztak ugyan, hogy a Szamosnál is különválasztják magát a Szamos márka építését – ami persze családi kézben maradhatna – és a gyártást, ám tőkeerős befektető nélkül ez egyelőre inkább csak elvi lehetőségnek tűnik. A tömegtermékek piacán amúgy is olyan erős a konkurencia a sokmilliárdos reklámgépezetet megmozgató multinacionális édességgyártók miatt, amivel a Szamos nem tudna versenyre kelni. Szamos Gabriella szerint a hazai üzlethálózat mára gyakorlatilag elérte a határait. A rövidesen megnyíló Vörösmarty téri cukrászdájukon túl – ami a Gerbeaudval szemben lesz – a családnak már csak egy álma maradt: egy bécsi Szamos cukrászda megnyitása.