– Hát mondja meg nekem szépen, hogy mi az a giccs? – néz rám kérdőn a szentendrei bazársor egyik kereskedője. A kérdés persze költői: az óvárosi üzletsor előterében sorjázik vagy húsz darab kalocsai mintás matrjoskababa, akad árvalányhajas csikóslegényt mintázó hűtőmágnes, „Hungary” feliratú kulcstartó, tulipános fakanál, bicska, üveggömb a behavazott Parlament és a budai Vár makettjével – néhány kivételtől eltekintve többnyire Kínában készültek. Na és? – vonja meg a vállát a kereskedő amikor erre terelem a szót: a fokhagyma is Kínából van. Most akkor az is giccses? – provokál.

Miután tisztáztuk, hogy nem az APEH-től vagyok, továbbá a cikkben nem írom ki a nevét, megenyhül. Kiderül, hogy nála sem mindig a „színes” vitte a boltot – a kereskedő a saját szóhasználatában így nevezi a műnépi gagyit. A felesége iparművész még zsűrizett alkotásai is voltak, és emellett erdélyi fafaragásokat is árultak. Azonban nem tudtak megélni belőle, mivel a míves munka drágább, és az utcán nem is böki ki a turisták szemét, mint ez – mutat a polcon üldögélő, csiricsáré színű és igézően hosszú műszempillájú matyóbabára. És valóban: a mozdulatát szinte elkapja az egyik elvonuló turistakaravánból két turista, odapattannak, majd kisvártatva már nagy elánnal néhány „I Love Hungary” bögrére alkusznak.

Bár Magyarország elvileg nem tartozik az „alkudozós” turistacélpontok közé, valójában a külföldiek jó része – a nyelvi problémákat megkönynyítendő – zsebszámológéppel vagy számológépes telefonnal indul várost nézni. (Az egyik kereskedő nemrég már olyan japán útikönyvet is látott, ahol azt részletezték, hogy hogyan kell magyarul helyesen „diszkontot kérni”.)

Az egyik váci utca ajándékbolt eladója mondja: az ottani szuvenírshopok jó része arab vagy török tulajdonban van, nekik szinte természetes, hogy eleve ötvenszázalékos felárral kínálják a portékát. Bolond ezért az, aki a kifüggesztett áron vásárol. Illetve az eladó szerint mindenki, aki vásárol, és nem is titkolja: három év után már lesújtó véleménye van a tömegturistákról. Elvégre mit is lehet mondani arról az oroszról – nem is ritka jelenség –, aki a Váci utcában vásárol be matrjoskababából nagy tételben? Vagy arról a vietnami házaspárról, amelyik 85 ezer forint értékben vitt haza kínai tulipános bicskákat?

Az eladó szerint az átlag tömegturista autentikusságra való törekvése kimerül abban, hogy az utóbbi időben már megnézi a gyártási cédulát, hogy nem Kínában készült-e a holmi? Ezen túlmenően a turisták számára a méret és az ár a legfontosabb – különösebb slágertermékek sincsenek –, a cél minél kisebb méretű ajándékot venni és minél olcsóbban.

Az eladó esküszik rá, hogy a legkülönbözőbb külföldiekben van valami közös: valamiféle titkos, hetedik érzékkel a legcsúnyább terméket választják ki. A legkellemesebb vevők a japánok – udvariasak, csendesek –, és a hazalátogató kinti magyarok. Mostanában a vásárlók jó része ázsiai, akik amellett, hogy sokszor erőszakosak, meggyőződésük, hogy itt minden rendkívül olcsó, és meglepődnek az itteni árakon.

Az olaszokkal, spanyolokkal ellenben vigyázni kell, mert vannak köztük, akik szeretik szó szerint ajándéknak tekinteni az ajándéktárgyakat, a németek meg nagyon „takarékosak”. Újabban egyre több az orosz ajkú turista, ők ellenben katonásan fizetnek, ám nem veszik emberszámba az eladót. A legnehezebb esetek mégis a franciák és a ritkán, húszból ha egyszer betérő őshonos magyarok, akik általában csak téblábolnak, mindent összefogdosnak, végül nem vesznek semmit. A francia ezt megtoldja azzal, hogy sokszor személyes sértésnek veszi, ha valaki nem érti a nyelvét.

A válság és a fapados turizmus jócskán átformálta a turistacentrumok forgalmát is. A pia cot ismerők szerint a Váci utcában és a Nagycsarnokban a néhány évvel ezelőttihez képest gyakorlatilag megfeleződött a szuvenírre szakosodott vállalkozások száma.

Igaz, a maradék így is jól keres: egy Váci utcai szuvenírüzlet egy rosszabb napon hoz 100–150 ezer forintos forgalmat, míg jobb időkben napi félmilliót. A szuvenírpiac teljes méretéről még a bennfenteseknek sincs sejtése sem, mindenesetre nem lehet kicsi: a pia con igazi nagymenők is forognak, akik ipari tételekben gyártatnak és hoznak be népies szuvenírt. Ráadásul a jól menő helyekre kívülálló nehezen férkőzhet be.

Az mindenesetre biztos, hogy a hazai szuvenírpiacnak csak elenyésző részét adja a valódi, autentikus népművészeti, kézműves alkotás. A regisztráló szervezeteknél 1200 népi kézművesről és néhány ezer kézművesről tudnak.

A szentendrei óváros csiricsáré forgatagában a bazársor végén van Panák Ferenc zsűrizett népművész kékfestőüzlete. Panák szerint nincsenek konfliktusaik a szomszédsággal, nem rontja az üzletét a műnépi körítés, mivel mára kialakult vevőköre van. Elmondásából kiderül: ehhez a míves munkán kívül az is kell, hogy a mesterember egy pillanatnyi jó üzlet érdekében ne alkudjon meg a felvásárlókkal. Így Panák Ferenc több komoly megrendelésről csúszott le, mivel kiderült, hogy a felvásárló nívótlan helyen értékesítette volna a munkáit.

És mégis él a népi kultúra

Szakértők szerint Európában Magyarországon maradt fenn a leginkább sokrétű élő népi kultúra. Ugyanakkor Beszprémy Katalin, a Hagyományok Házának műhelyvezetője úgy látja: mintha nálunk törődnének a legkevésbé ezzel.

A környező országokban a népi kézműveseknek saját bolthálózatuk van, állami ösztöndíjat kapnak, hogy ne haljon ki a szakma. Nálunk az ilyen támogatás ismeretlen, de a vásártartók sem igazán törődnek azzal, hogy milyen portékát árulnak az utcán. A népi alkotóknak csak annyi könnyebbségük van, hogy a vásári eladásaik után nem kell áfát fizetniük – a vásárok általában 30–50 százalékát teszik ki a forgalmuknak. Ugyanakkor ez a könnyítés Beszprémy Katalin szerint nem sokat segít, mivel mostanára a vásártartók az egekbe tornázták fel a helyárakat. A magas díjakat pedig a kézművesmester nehezen – a szuvenírnepper ellenben már jóval könnyebben tudja kigazdálkodni.

A magyar politikus-matrjoskákat már elkapkodták?