Ez ügyekben tetten érhető egy finom fordulat a politikacsinálók, illetve a nemzet- és világgazdasági szinten is kulcsfontosságú vállalkozások kapcsolatában.

Míg a világgazdasági növekedés idején a politikusok keresték azon tőkeerős cégek kegyeit, melyek pörgették a gazdaságokat, munkát adtak az embereknek és gondoskodtak a kormányok bevételeiről, ma úgy tűnik, a viszony hűvösebbre fordult. A világ legnagyobb, a kulcsinfrastruktúrákért felelős, energiatermelő vállalkozásai korábban nemigen zavartatták magukat, amikor beletenyereltek a politikai folyamatokba, befolyásolták a törvénykezést, a gazdasági folyamatok szabályozását, saját érdekeiket szem előtt tartva. Ezt már csak azért is érdemes leszögezni, hogy értsük: miért érinti pont e cégeket fájón, ha egyes esetekben fordul a kocka. Például akkor, amikor egy új kormány konfrontatívan kívánja meghatározni az addig lazábban szabályozott közműdíjakat, vagy amikor megadóztatni készül a bankszektort, netán amikor az amerikai kormány próbálja megregulázni a katasztrófát okozó kőolaj-kitermelőt. Lehet, hogy az általános politikai rövidlátás következtében kialakult helyzet korrekciójáról, s egyben a választók elvárásainak való megfelelésről van szó?

A pénzügyi szektor megadóztatását felvető brit pénzügyminiszter ötletét néhány hónapja a G7-csúcson még lesöpörték az asztalról, ma már kart karba öltve hirdetik nemzetközi szinten, hogy a bankoknak meg kell téríteniük azt a kárt, amelyet a miattuk bekövetkezett pénzügyi válság okozott a reálgazdaságnak. Ez a szempont nem merült fel akkor, amikor tekintélyes közgazdászok jóval a válság előtt a származékos hitelkötvények és az úgynevezett shortügyletek korlátozását szorgalmazták.

A BP által felállítandó 20 milliárd dolláros kártérítési alapot (ez a cég éves profitjának felel meg) győzelemként értékeli az amerikai vezetés, sőt egy másik, 100 millió dolláros alap létrehozását is elrendelték, a munkanélkülivé vált olajipari munkásokat segítendő. Amikor azonban engedélyezték a Mexikói-öbölben a kőolaj kitermelését, nemigen tüsténkedtek szigorú műszaki kontroll felállításán, noha a környezetvédők figyelmeztettek a technológiában rejlő kockázatokra. Most, hogy komolyan felmerült a kitermelés korlátozása, sokatmondó a helyi vezetők nyilatkozata is, miszerint ez esetben a környezeti katasztrófát gazdasági követi majd.

A politikusok felelőssége, hogy a válság és a katasztrófa nyomán a figyelem középpontjába került gazdasági folyamatokat nem szabályozták megfelelően, sőt sokszor rövid távú érdekeik mentén engedték el a gyeplőt. Pedig ne legyenek kétségeink: a bankadót, miként a környezetvédelmi kártérítéseket is, az adófizetők fizetik meg, csak nem adó formájában, hanem a szolgáltatások és az üzemanyagok árában.