Vezető szerepet szeretne játszani a torontói csúcson az Európai Unió, erre utalnak uniós szakértők és politikusok nyilatkozatai. Ha már a koppenhágai klímakonferencián vereséget szenvedett az EU,most kárpótolni szeretné magát. Ismét azzal a stratégiával próbálkoznak, hogy jó példával álljanak elő, és bemutassák, hogy a tagállamok koordináltan, az egyeztetett programoknak megfelelően igyekeznek visszavonni a válságban bevetett állami élénkítő intézkedéseket. Egyben készen állnak arra, hogy a pénzügyi szolgáltatások terén új, lehetőleg nemzetközi szabályozást vezessenek be. Kétségtelen, hogy a stabilitási és konvergenciaprogramok legfeljebb 2013–2014-ig adnak időt a tagországoknak arra, hogy a GDP három százaléka alá szorítsák a büdzsében felgyülemlett, egyes esetekben százalékosan két számjegyű deficiteket, és közben – legalábbis ez a retorika Brüsszelben – a növekedésnek is lendületet adjanak. Ám például Kanada megelégedne a deficitek megfelezésével 2013-ig, ami az unió szerint nem elég ambiciózus. Tény, burkoltan bírálták Washingtonból Németországot is, hogy – bár tehetné – nem serkenti a belső keresletét. S minthogy szó lesz a globálisan megbomlott pénzügyi egyensúly kezeléséről, Berlin mellett Peking is céltábla lehet, igaz, a valuta rugalmasabb árfolyamára tett hétvégi ígérete jó fogadtatásra lelt, Brüsszelben mindenképpen. Ahol egyébként a németeket ért amerikai és egyéb, a sajtóban megjelent bírálatokat is elutasítják, mondván Berlin nemrégiben csak részletezte, hogyan kívánja teljesíteni a stabilitási programját, de nem határozott meg új deficitcélt – ellentétben a spanyolokkal és a portugálokkal. Ehhez képest a részletezést Berlin hatalmas megszorító csomagként kommunikálta.

Nincs összhang a húszak körében a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adóról sem, sokan – például Kanada – ezt egyértelműen ellenzik. Az EU támogatja ezt az adófajtát, de egyedül nem tud lépni. Másfajta bankadó témában azonban egyezségre jutott a múlt heti brüsszeli csúcson arról, hogy ki kell vetni –bár a csehek ezt nem támogatják – adókat és illetékeket az európai pénzintézetekre, az igazságosabb teherviselés és a jövő válságainak átvészelésére, ám a szöveg azt tükrözi, hogy két iskola létezik az unióban. Az egyik a költségvetés bevételeit növelné, ilyen a tervezett magyar lépés, illetve a brit is, és hasonlón gondolkodik például Írország –igaz, utóbbi két kormányzat sokat költött közpénzből bankmentésre. A másik csoport – s inkább ide sorolhatók a németek és a franciák – alapot képezne későbbi krízisek esetére. A bizottság ez utóbbit szorgalmazza, de elismeri, nincs egységes megközelítés. Októberre alakulhat ki, mire, mekkora adót érdemes kivetni a tagállamok körében, hogy a szándék is érvényesüljön, de a piac se torzuljon.

– Magyarország bizonnyal előszaladt – mondta egy uniós forrás, hiszen csak ősszel lesz világosabb kép arról, ki mit akar és tervez. Bizottsági források úgy fogalmaztak: az adó vagy illeték mértékét nem gondolnák különösebben nagynak, semmiképpen sem „beszélhetünk százalékpontokról”.

Elképzelhető, hogy Torontóban, majd két évvel a pénzügyi válság kirobbanása után, már közelebb kerülnek egymáshoz a világgazdaság főszereplői, hogy például a banki tőkekövetelmények szigorításáról, bevezetésének dátumáról, a számviteli szabályok harmonizálásáról derűlátóbb beszámolót készítsenek, akárcsak a származtatott termékekről, a hitelminősítők megregulázásáról, az adóparadicsomok eltüntetéséről, a fedezeti alapokról.