Meglepetésre a negyvennyolc éves amerikai-német üzletember lett a befutó a 25 ezer embert foglalkoztató, már „csak” 120 egységből álló hálózatért folytatott liciten. A környezetében élők szerint azonban mégis az első, amit el lehet mondani róla, hogy imádja a csokoládét, és rajong a kortárs művészetért. Tekintélyes vagyonát hárommilliárd dollárra becsülik, s újabban szívesen fektet pénzt kambodzsai rizsültetvényekbe és törökországi szélerőművekbe. Ultramodern sanghaji toronyházak és indiai luxushotelek mellett a neves madridi napilapot, az El Paíst is felvonultató spanyol médiakonszern, a Grupo Prisa szintén az érdekeltségei közé tartozik.

A Berggruen jól csengő név Németországban annak köszönhetően, hogy az üzletember édesapja, Heinz Berggruen a legismertebb műgyűjtők közé küzdötte fel magát. A mecénás második házasságából származó Nicolas Párizsban, művészi környezetben nőtt fel. Rebellis gyerek volt, jó időbe telt, amíg eljutott odáig, hogy a kapitalizmust nem megdönteni, hanem inkább „belülről” megreformálni akarja. Közgazdaságtant New Yorkban tanult, s a nyolcvanas évek elejének tőzsdei fellendülésében hamar megszedte magát.

A Karstadt megmentése nem feltétlenül olyan „világjobbító” beruházás, mint lepusztult belvárosok rehabilitálása vagy bioetanol-üzemek létrehozása. A 25 ezer munkahely döntő többségének megőrzését ígérő Berggruen mindenesetre bírja a szakszervezetek támogatását. Az ügylet azonban csak akkor lesz végleges, ha sikerül megállapodnia az áruházaknak otthont adó ingatlanok tulajdonosával a bérleti díjakról. Ágazati szakértők viszont kételkednek abban, hogy a Karstadtokat a csillogóbb felső, illetve luxuskategóriák felé nyomni akaró Berggruen koncepciója életképes. A kiskereskedelem az internettel, a bevásárlóközpontokkal annyira megváltozott és átalakult, hogy az egykor a jóléti társadalmak jelképének számító áruházakkal kiugróan nagy nyereséget ma már nem lehet elérni.