Akik maradtak, vagy alkalmazkodtak a hazai viszonyok kívánalmaihoz, vagy presztízsokokból viszik tovább itteni egységüket. Piaci szereplők szerint az elbukóknak – Wendy’s, Dunkin’ Donuts, Dairy Queen vagy a belga-francia Quick – több közös vonásuk volt. A cégek komoly hálózatfejlesztési szándékkal érkeztek meg – a nevéhez híven villámgyorsan becsődölt Quick negyvenegységes hálózat kiépítését tűzte ki célul – ugyanakkor az anyacégek sok esetben gyakorlatilag távvezérléssel próbálták az itteni leányvállalatokat üzemeltetni és a külföldi üzleti modellt minden változtatás nélkül eladni Magyarországon.

A nyugatihoz képest eltérő ízlésvilág mellett az itteni pálya buktatói közé tartozik, hogy nálunk európai szintűek a bérleti díjak, míg az üzleteken elérhető nyereség már sokkal kisebb. Ráadásul megfelelő helyet találni sem könnyű. Szakmai körök szerint például azzal magyarázható az elhúzódó Starbucks-nyitány – a sajtó már 2007-ben megszellőztette az AmRest nyitási szándékát –, hogy a cég nem tudott megfelelő áron üzlethelyiséget találni magának a fővárosban. Éppen a lanyha forgalom és a magas bérleti díjak diabolikus együttállásán vérzett el a tavaly kivonult ausztrál illetőségű, prémium kategóriás Gloria Jean’s kávézó. Igaz, az itteni gyengébb forgalom oka abban is keresendő, hogy a „papírpoharas” kávézók árainak cirka másfél-kétszeresét lőtték be, ami intő példa lehet a szintén nem a legolcsóbbként ismert Starbucks számára is. A bebukások esetében arról sem nagyon lehet megfeledkezni, hogy a cégek nyugati menedzsmentje egyszerűen nem számolt az itteni piacgazdaság vadhajtásaival.

Az ezredforduló után már a nagy nevek is inkább kisebb befektetésekkel indultak, nemritkán franchise hálózatként próbálnak megjelenni. Ilyen formában indult a mára egy tucat éttermet számláló Subway, illetve a rövidesen megnyíló Váci utcai egységével együtt két üzlettel rendelkező, halételeket kínáló Nordsee. Az ezredforduló után az itteni kávézópiac megerősödésén vérszemet kapott nemzetközi kávézók is már többnyire kicsiből indultak, és azóta is néhány egységgel üzemelnek. A „nagy” kivételnek számító McDonald’s megfigyelők szerint azzal tudta megvetni a lábát, hogy éttermei jó részét franchise szisztémában üzemelteti, és megfigyelők szerint kezdettől fogva törekedett arra: működését az itten piaci viszonyokhoz igazítsa.

A kérdés azonban immár az számukra, hogy hová tudnak továbbfejlődni ezek a hálózatok. A viszonylag magas bérleti díjak mellett piaci szereplők panaszaiban állandó refrénként tér vissza, hogy nálunk roppant hosszú engedélyezési procedúrának néz elébe az üzletet nyitó vállalkozó. A magyar piac másik komoly problémája – amit piackutatások is mutatnak –, hogy a környező országokhoz képest a hazai fogyasztók sokkal kevésbé járnak közösségi helyekre, így kávézókba, éttermekbe. Pontosan emiatt vélik úgy piaci elemzők, hogy a nagy láncok itteni megjelenése jobbára arról szól, hogy a céges térképen ebbe az üres foltba is beleszúrhassák a zászlójukat. Bár már hosszú idő eltelt a 1990-es évek eleje óta, azonban az itteni piaci fegyelem még mindig nem az igazi. Jellemző lehet a Főzelékfaló franchise tulajdonosának év eleji kifakadása, miszerint az itteni partnerek csak addig partnerek, amíg a hálózat előnyeit látják, ám amikor már a franchise után járó jogdíjakat kell kifizetni, akkor már nem. A korábban magyar sikertörténetként jellemzett cég tulajdonosa ezzel is indokolta, hogy a továbbiakban már csak saját üzemeltetésű Főzelékfalókat kíván nyitni.

Pletykák szerint egyik-másik kivonulás közvetlen oka az volt, hogy némelyik magyar alvállalkozó alaposan „bevitte az erdőbe” a külföldi menedzsmentet, de a külföldi cégvezetésnek az sem feltétlenül imponált, hogy a kilencvenes években – szintén piaci híresztelések – több fővárosi helyen is vaskos védelmi pénzeket kellett leszurkolniuk a zökkenőmentes üzletmenet érdekében.