Kétségtelen, mutat rá a lap, hogy jelentős pénzügyi hatalommal rendelkeznek az igencsak pénz- és eszközigényes ágazatban,mivel a világ tőzsdéin tőkeerejüket tekintve a vezető helyeket foglalják el. Emellett komoly politikai befolyásuk is van, különösen az Egyesült Államokban. Ám egy olyan szektorban, amelyben alapvető a kőolaj- és a gázkészletekhez való hozzáférés, ez a hatalom igencsak viszonylagos.

A hajdanán „hét nővér” néven emlegetett nagy nyugati kőolajtársaságok (ExxonMobil, Chevron, Texaco, Gulf, Royal Dutch Shell, BP) 1928-ban a skóciai Achnacharryban kötött egyezménnyel felosztották egymás között a kőolajövezeteket –ám később, 1950 és 1970 között a termelő országok (Mexikó pedig már 1938-ban) államosították a földjük méhében rejtőző nemzeti kőolajkincseiket.

A nemzeti kőolajtársaságok tehát mára megerősödtek. A tőzsdei értéket tekintve a PetroChina már szorosan az Exxon mögött jár (277 milliárd dollár), a brazil Petrobras néhány év alatt maga is óriássá vált (145 milliárd dollár), az orosz Gazpromot pedig 123 milliárd dolláron jegyzik. Ennél is sokkal fontosabb azonban, hogy ezek a „szuverén”, állami cégek közvetve vagy közvetlenül a világ nyersolajés földgáztartalékainak több mint 90 százalékát birtokolják, míg a nagy nyugati multinacionális kőolajtársaságok 10 százaléknál is kevesebbet. Az ExxonMobil és a BP együtt is csak tizedannyi saját kőolajtartalékkal bír, mint a Saudi Aramco, a szaúdi nemzeti kőolajcég.

A nemzeti olajcégek nem csupán lefölözik a nyersolajkitermelés hasznát, hanem az állam súlya révén a szerződések egyoldalú módosítását is elérhetik. Például Venezuelában Hugo Chávez elnök kikényszerítette, hogy a PDVSA állami kőolajtársaság szerezze meg Orinoco-övezet nehézolajának kitermelésére vonatkozó projektek 60 százalékát. Putyin meg államelnökként kötelezte a Shellt és két japán céget, hogy a Gazpromnak többségi részesedést biztosítsanak a szahalini földgáz cseppfolyósítására vonatkozó hatalmas projektben.