Ilyen előzmények után Obama elnök indítványa, hogy vonjanak ki az önkorlátozás alól hatalmas vízfelszíneket az atlanti partvidéken, a Mexikói-öböl keleti felén, végül pedig az észak-alaszkai partoknál, alighanem valóban „nehéz szívvel meghozott döntés” volt. Pláne azután, hogy Obama – elnökké választása előtt – nemegyszer méltatta az évtizedek óta érvényben levő politikát. Merthogy: több olaj és több gáz, az annyi, mint több szén-dioxid-kibocsátás, fokozott üvegházeffektus, egyszóval szembemegy a manapság érvényes klímapolitikával.

Adjuk meg azonban a királynak azt, ami megilleti. Barack Obama szinte minden héten előállt valami ötlettel, hogy ösztönözze a nem fosszilis energiaforrások kiaknázására eszközölt beruházásokat. Bizonyítványa nem rossz. De most egy hatalmas politikai játszma közepébe csöppent. Arról van szó, hogy az amerikai ipari tőke politikai hátországa, a republikánus párt a fél szívnél is kevesebbel támogatja az elnöknek a szén-dioxid-kibocsátás megfékezését célzó törvényjavaslatait. Ha a párt képviselőit és szenátorait, illetve közülük jó néhányat az elnök a maga oldalára akar állítani, akkor nyújtania kell valamit cserébe. És ez a valami pillanatnyilag – úgy fest legalábbis – az offshore olaj- és földgázkutatás és kitermelés engedélyezése, mely persze máris elementáris dühöt váltott ki a környezetvédőkből, akik pedig politikai értelemben Obama demokrata pártjához húztak mindig is.

Ez a konfliktus lényege, de van néhány elgondolkodtató mellékkörülmény is. Obama azt mondta, az óceánok megnyitása csökkenteni fogja Amerika importkényszerét, továbbá lendületet ad az energiaszektornak, s ez érezteti majd a hatását a munkanélküliség enyhítésében is. Ez valószínűleg mind igaz, de erős kérdőjelekkel. Egyelőre fogalma sincs senkinek, menynyi olaj és földgáz kerülhet elő a parttól látótávolságban sem levő szárazföldi talapzatokról. Talán nem nagyon sok. Az mindenesetre, hogy az elnök száját elhagyta egy olyan szó, amit eddig nem hallottunk – energiafüggés –, sokat mond. Ha egybeveszszük azt, hogy a szárazföldön máris, a tengereken pedig csakhamar „saját” kőolajat és „saját” földgázt kíván kitermelni az az ország, amelyik eddig kényelmesen és nyugodtan támaszkodott a behozatalra, manifeszt balsejtelmeket vélünk felfedezni. Odáig rendben van a dolog, hogy a hazai kitermelés csökkenti az importszámlát, de nem ez a lényeg. Hanem – szerintem – a növekvő félelem attól, hogy Amerika importforrásai ebben a turbulens világban eldugulhatnak, s miközben gazdasága megint erőre kap, bizonytalan beszállítóktól kerül függőségbe, Venezuelától a Perzsa-öbölig.

Eddig csak azt tudtam, hogy bennünket féltenek az orosz energiafüggéstől. Most látom, másnak is van gondja.