Ez azt jelenti – érzékeltette egy példán – ha létezett volna valamilyen automatikus alkalmazkodási kényszer, 1992-ben már 30 százalékkal le kellett volna értékelni a nyugdíjakat és a várományokat, az egyéb paraméterek változatlanul hagyása esetén. Az évtized közepén a nyugdíjkötelezettségek 40 százalékkal maradtak el a járulékvagyontól, a belső megtérülési ráta pedig mínusz tíz-tizenöt százalék között ingadozott.

Az 1997-es nyugdíjreform rendet vágott, ám drasztikus eszközökkel. Gál Róbert Iván számításai szerint a nyugdíjvárományok 60 százalékát eltüntette az indexálás változtatása –ekkor lépett be a svájci index –és a korhatáremelés. Ugyanakkor a tb-rendszer hozamrátája hirtelen megugrott 17 százalékra, majd – a különböző nyugdíjintézkedésnek betudhatóan, mint plusz nyugdíjemelés, 13 havi nyugdíj – fokozatosan lemorzsolódott. A befi zetések az elkötelezettségekhez viszonyítva 2003-tól – a következő szigorításig, 2007-ig – megint mínuszba mentek át. A Bajnai-kormány intézkedéseinek hatását a kutató még nem vizsgálta, ám ezek, mint a korhatáremelés felgyorsítása, feltehetően tovább javította a belső hozamot.

Amíg a társadalombiztosítási nyugdíjszisztémába nem épülnek be az automatikus alkalmazkodás feltételei, addig a politikai érdekek kiszolgáltatottja marad a rendszer – vonta le a tanulságokat Gál Róbert Iván, azzal, hogy így elkerülhetetlenül marad a drasztikus kiigazítások módszere. Ezek pedig óhatatlanul rombolják a társadalombiztosításba vetett bizalmat, tolják át az embereket a gazdaság szürke zónájába – tette hozzá a szakértőként meghívott Mészáros József egyetemi tanár, a Országos Nyugdíjbiztosító volt főigazgatója. Eretneknek tűnő véleményt fogalmazott meg Banyár József biztosításmatematikus, a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) korábbi munkatársa, aki szerint minden felosztó-kirovó jellegű társadalombiztosítási rendszer egyfajta pilótajáték, a megoldás a fokozatos áttérés lenne a tisztán tőkefedezeti rendszerbe.