Serkentőt kap az unió
– Nagy lépés hátra – mondja Michel Barnier belső piaci biztos, aki Londonban arról beszélt a minap, hogy a válság húsz évvel vetette vissza az uniót, a gazdasági növekedést, az ipari termelést vagy a közpénzügyek állapotát illetően. Vagyis egyértelmű a kihívás: serkenteni kell a gazdaságok fejlődését. Ezt a tervet ismerteti ma Brüsszelben José Manuel Barroso bizottsági elnök, aki a februári rendkívüli csúcstalálkozóra készített jelentésében szintén elég drámai képet festett az unió állapotáról. Mert igaz ugyan, hogy 2000 és 2008 között az egy főre jutó nemzeti össztermék (GDP) 13,5 százalékkal emelkedett, s a foglalkoztatási ráta is 62-ről 66 százalékra kapaszkodott fel, miközben a munkanélküliség hét százalékra apadt. A válság nyomán azonban 2009-ben négy százalékkal zuhantak a gazdaságok, az ipari termelés 15 százalékot esett, az állástalanok aránya elérte a tíz százalékot, szám szerint a 23 milliót, miközben a bankok nem tudnak hitelezni, a költségvetési deficitek átlaga meghaladja a GDP hét százalékát, s húsz százalékponttal ugrott meg az államadósság szintje, azaz a büdzsék megszilárdításával töltött fáradságos húsz év erőfeszítése odaveszett.
Mi akkor a teendő? A sok kis lépés előre és a nagy lépés hátra után Barroso most megmutatja az irányt, amit persze még mindenkinek jóvá kell hagynia: technológiai váltás, zöldgazdaság a klímaváltozás hatásainak tompítására is, kutatás-fejlesztés, oktatás, foglalkoztatás. Okulván a 2000-ben meghirdetett lisszaboni stratégia kudarcából most kevesebb, de számon kérhető célt határoznak meg. S nem a tagországok félszeg felajánlásai alapján, vagyis nem alulról felfelé építkezve, hanem felülről lefelé haladva, lebontva az uniós álmokat nemzeti cselekvési kényszerekre. A tagállamoknak gondoskodniuk kell a nemzeti terv végrehajtásáról, amit a stabilitási és konvergenciaprogramokhoz hasonló beszámoltatás és tanácsadás kísér, de büntetés nem. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy az elmaradó strukturális reformok egyes országokban a többiek teljesítményét is rontják. A görög példa is arra utal, hogy valamiféle közös gazdaságpolitikai kormányzásnak időben ki kell kényszerítenie a szükséges átalakításokat.
Öt célt hirdet meg ma Barroso. Először: 75 százalékra kell emelni a foglalkoztatási szintet a 20–64 éves korosztály köré ben. (A lisszaboni cél hetven százalék volt, de a 15–64 évesekre vonatkozóan, Magyarország e tekintetben 56-57 százalékon áll.)Másodszor: a kutatásfejlesztési kiadás érje el a GDP három százalékát a mostani 1,9 helyett. (Ez megegyezik a 2000-es céllal, Magyarországon ez az érték mindössze egy százalék.) Harmadszor: csökkenjen a üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátása húsz százalékkal, a megújuló források használata bővüljön ugyanilyen arányban, és az energiafelhasználás hatékonysága is javuljon. Negyedszer: a 30–34 éves korosztályon belül 31-ről 40 százalékra emelkedjen a felsőfokú végzettségűek aránya. Ötödször pedig: mérséklődjön a szegények aránya a mostani nagyjából 17 százalékról alacsonyabb, még meghatározandó szintre.
Meglehet, ezen általános és jól hangzó célokról nem bontakozik ki nagy vita, ám éles öszszecsapások várhatók a finanszírozásról. Az új tagállamok –köztük Magyarország – azzal érvelnek, hogy a kohéziós politikára továbbra is nagy szükség van, hiszen a 2004 után csatlakozott csoportnak nem feltétlenül a kutatás-fejlesztési és innovációs alapok hasznosítása a legsürgetőbb feladata. A bizottság is elismeri ugyanakkor, hogy az új stratégia finanszírozására az uniós költségvetésben rendelkezésre álló pénz a kutatásfejlesztésre egyáltalán nem elegendő. Az ipar máris jelzi: egyedül nem viseli a kísérleti fázisban lévő technológiák kockázatokkal teli fejlesztését. S persze máris akadnak szakértők, akik megemlítik, hogy pusztán többet költeni a kutatás-fejlesztésre nem érdemes, mert Japán példája is arra utal: csupán emiatt nem növekednek gyorsabban a gazdaságok.
