Ami úgy értendő, hogy ha eddig az Európai Központi Bank vigyázó szemmel nézte, nincs-e, nem lesz-e túlköltekezés, túlzott eladósodottság és infláció ezekben az országokban, a történtek után pláne fogyatkozó kedvet érez, hogy „szaporítsa a görögöket”. És a portugálokat, spanyolokat, íreket, merthogy azok is bajosak.

A közös valuta alapjait azok az euróövezeti országok ássák alá, amelyek – ellentétben a németekkel, franciákkal, a „beneluxokkal” – alacsony bázisról indultak, azaz behozni valójuk volt a fejlettebbekhez képest. A közös valuta, az alacsony kamat, az olcsó hitel módot adott a lemaradottaknak, hogy zabolátlanul költekezzenek, és ezzel olyan növekedési számokat, új jövedelmi viszonyokat produkáljanak, amelyek elkerülhetetlenül hatottak a költségvetési egyenlegekre, a fizetési és kereskedelmi mérlegekre.

Méltánylandó tehát a félelem, hogy ha új, alacsony bázisról induló országokat engednek be az euróövezetbe, akkor megvalósul a csábítás dupla trükkje. Nem kevesebben, hanem többen lesznek olyanok, akiket az euró birtoklása ugyanarra csábít, mint a görögöket, portugálokat, íreket, spanyolokat, akik megugrott jövedelmét nem fedezi a termelékenység növekedése.

Ez a megközelítés legfeljebb félig igaz. A felzárkózásra éhes országok esetében az euró kényszerzubbonyként viselkedett: védett, de elérhetetlenné tette azokat az eszközöket, amelyekkel a versenyképességüket növelhették volna. Pompás illusztrációja ennek az összefüggésnek, hogy a pénzügyi világválság idején az euró felértékelődött; olyan országok, mint az eurós Szlovákia, egyre drágábban exportáltak, miközben az euróövezeten kívüliek – Csehország és Lengyelország – amelyek az önálló pénzpolitika minden eszközével (árfolyam, inflációs játék) rendelkeztek, versenyelőnyhöz jutottak. Még Magyarország is, ami az ország jó kereskedelmi mérlegéből könnyen kiolvasható.

Ez az érem másik oldala. Közömbös ugyanis, hogy jelentéktelen méretű gazdaságok, mint Szlovéniáé vagy a balti államoké, esetleg Bulgáriáé (de még Szlovákiáé is) bevezetik-e vagy előttünk vezetik-e be eurót. A lényeg nem az, hogy kit akar az EKB távol tartani, hanem az, hogy a három, leginkább számottevő közép-európai gazdaság, a cseh, a lengyel és a magyar akarja-e mielőbb, akár sietősen is az eurót? A csehek egyáltalán nem, a lengyelek óvatoskodnak, a magyarok meg a gyanú szerint inkább velük éreznek együtt. E három között konszenzusnak kell lennie abban, hogy egészséges gazdaságpolitikát euró nélkül is folytatni lehet, éspedig úgy, hogy pénzpolitikai szabadságunk fennmarad. Egyszóval nem kell elsietni a dolgot. Talán előbb kéne felzárkózni, s utóbb az eurót bevezetni. Érdekes, hogy a Fidesz kormányellenes retorikájában fél éve szó sem esik arról, hogy a szocialista kabinet miatt nincs még eurónk. Orbán nagyobb mozgásteret vizionál majdani kormányának, a képbe nem fér bele a kényszerzubbony.