A privatizációs tranzakció bonyolult és átláthatatlan volt, két okból: egyrészt a Malév már akkor is adósságokkal küzdött (ezért bizonyos vagyonelemeket és a márkanevet nem adták el, azért csak használati díjat szedne az állam, ha kifizetnék), másrészt mert a cégnek 51 százalékban magyar tulajdonban kellett maradnia, hogy megtartsa repülési jogait. Így került a képbe több magyar magánszemély, akik „orosz érdekek mentén” voltak tulajdonosok, ám az ügyeket ismerők számára egyértelmű volt: ez csak névleges tulajdonlás.

Borisz Abramovics és csapata azonban nem tudta felvirágoztatni a Malévot. Mivel politikai konfliktusba bonyolódtak az orosz hatalommal, 2008-ban már az AirUnion helyzete is bizonytalanná vált, míg végül az orosz állam vette át az irányítást. Abramovics gyakorlatilag csődbe ment Oroszországban, így a Malév a privatizációt finanszírozó Vnyesekonombank irányítása alá került. Utóbbi szerződtette a német Martin Gauss vezérigazgatót.

2008 végén már elkezdődött a kötélhúzás a magyar és az orosz állam helyzetéről, a tulajdoni viszonyok és a tőkehelyzet rendezésének hiányában azonban a cég többször is csődközeli állapotba került.