A New York-i Binghampton Egyetem világhírű professzora a lapunknak 2003-ban adott interjújában is arról beszélt, hogy a kapitalizmus jelenlegi szisztémája történelmileg rövid idő múltán igen nagy nehézségekkel lesz kénytelen szembenézni. Most ismét felidézte, hogy a második világháború után kialakult rendszer az 1970-es évek elején rendültmeg.

Immanuel Wallerstein: a tőke túlzott mértékben menekült a spekulációba

Immár húsz esztendeje, hogy a Szovjetunió és hatalmi övezetének felbomlása eltakarja előlünk az USA hegemóniájának válságát. Pedig amerikai elnökök sora egyre lazábbra engedte a szövetségesek gyeplőjét. „Megerősödtetek – mondták partnereiknek –, álljatok meg a saját lábatokon!” „Csak ne túl erősen” – tették hozzá. A korlátozott önállóság reprezentálását szolgálták Wallerstein szerint az olyan – ma már átalakulóban lévő – intézmények, mint az 1970-ben létrejött Davosi Világgazdasági Fórum, az 1973-ban életre hívott Trilaterális Bizottság és az 1976-ban született G7.

Egyedüli szuperhatalom az USA

Az 1973-as olajválságtól az USA nem volt igazán „boldogtalan” – véli. Egyrészt a meghatározó exportőrök – Szaúd-Arábia és Irán – abban az időben feltétlen USA-híveknek számítottak. Másrészt az égbe szökő olajárak sokkal nagyobb mértékben sújtották Japánt és Nyugat-Európát. A „ki fizeti a számlát?” kérdésre az Egyesült Államok akkori gazdasági és pénzügyi fölényének birtokában hosszabb távon azzal válaszolt, hogy exportálta a munkanélküliséget.

Mindezzel párhuzamosan bontakozott ki a támadás a jóléti állam ellen. Ennek célja: lenyomni a munkaerő árát, viszszavenni a jóléti kiadásokat. Az ezt szorgalmazó neoliberalizmus számáravalóságos eufóriát okozott, hogy összeomlott a Szovjetunió, s az egyedüli szuperhatalom az USA lett. Ilyen körülmények között értelemszerű volt, hogy a posztszocialista térségben néhány év alatt neoliberális fordulat ment végbe a gazdaságpolitikában.

Nem bizonyult megfelelő figyelmeztetésnek az a válság, amely – elsősorban a pénzügyi rendszer liberalizálása következtében – 1994-ben Mexikóban, majd 1997–1998-ban Délkelet-Ázsiában zajlott. Igaz, a globális liberalizmus ellen látványos nemzetközi tömegmegmozdulások szerveződtek. Ilyen volt az 1999-es, amelyet a Nemzetközi Világkereskedelmi Szervezet (WTO) miniszteri tanácsának ülésével egy időben rendeztek az USA-beli Seattle városában.

Ezt követte a 2001-es Davosi Világgazdasági Fórum alkalmából szervezett tömegtüntetés. A fórumon Stanley Fischer, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgató-helyettese kijelentette: „Kétségtelenül csökken az idén a világ gazdaságának növekedése, de egyáltalán nem kell félni a recessziótól”. Ezzel szemben azoknak lett igazuk, akik hosszabb ideje figyelmeztetnek a jelenlegi rendszer tarthatatlanságára. Egy az egész szisztémát megrázó krízis 2006 második felében kezdődött a jelzálogválság kirobbanásával.

Arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségeket lát valószínűnek a jövőben, Wallerstein úgy válaszol: helyénvalónak tartja, hogyha a társadalomtudományok a természettudományos módszerekből tanulnak. Ilja Prigogine, orosz származású Nobel-díjas belga-amerikai kémikusra hivatkozott, aki szerint egy rendszer – legyen az biológiai, kémiai vagy társadalmi – egyre gyakrabban zökken ki stabil helyzetéből, és amikor már nem képes többé visszanyerni egyensúlyát, akkor útelágazáshoz érkezünk. Én úgy vélem – mondta –, hogy immáron több mint harminc éve a kapitalizmus végső stádiumában vagyunk. Ezt az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy most a rendszeresség megszakad.

A és B periódusok a kapitalizmusban

Hogy jobban értsük, miről van szó – mondja Wallerstein –, a Kondratyev-ciklus elméletére kell támaszkodnunk. E szerint a kapitalizmus öt évszázados története hosszabb – nagyjából 25-30 éves – A és B periódusokra oszlik. A legutóbbi A periódus az 1945–1975 közötti időszakra tehető. Ez a kapitalizmus fejlődésének egyik leghosszabb és legeredményesebb szakasza volt.

Azt követően azonban megváltozott a helyzet. Míg korábban a profi tot elsősorban az anyagi – például az ipari – termelés produkálta, az utóbbi évtizedek által megtestesített B periódusban a tőke túlzott mértékben menekült a spekulációba. Ennek nyomán rendkívül súlyosan adósodtak el háztartások, vállalatok, államok. Közöttük az Egyesült Államok vállalatai, háztartásai és kormánya. Ennek a B periódusnak jelenleg azokat az éveit éljük, amikor egy virtuális hanyatlás hirtelen válik láthatóvá, valóságossá.

Azt ma már kevesen vitatják, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi monopolhelyzete nem lesz hosszú életű. Sem katonai, sem gazdasági téren. Katonailag a vietnami háború gyakorolt döntő hatást az USA-ra. Ezt követően hozták létre a hivatásos hadsereget, amelyben ma javarészt a hátrányos helyzetű rétegek fiataljai szolgálnak. Ámde nem elegendő létszámban. Ennek máris láthatók a következményei : az USA viszonylag rövid időn belül mind Irakból, mind Afganisztánból kénytelen lesz kivonni a csapatait.

Gazdaságilag ugyancsak nehéz helyzetben van az Egyesült Államok. Elég csupán az ország eladósodottságát említeni, s azt, ami súlyosbítja a helyzetet, hogy épp legerősebb vetélytársaival – Kínával és Japánnnal – szemben a legnagyobbak a kötelezettségei. Kiszámíthatatlanok annak a következményei, hogy mi történik akkor, ha az USA társadalma ráébred arra, mekkorák az ország belső problémái. Ez előidézheti, hogy az Egyesült Államok a világ egyik legkevésbé stabil állama legyen.

Több hatalmi góc alakul

Ezt tetézi, hogy a jelek szerint egy több hatalmi pólusú, több központú világ kialakulása előtt állunk. Az máris észrevehető, milyen hatalmi tényezőkkel kell a jövőben számolnunk. Az Egyesült Államok mellett külön-külön fontos szerepet játszik jelenleg Oroszország, Kína, India, Franciaország és Németország párosa, de Brazília, Dél-Afrika, sőt Irán is. Bizonyos idő után elképzelhető új koalíciók létrejötte is.

Így például a Távol-Keleten Kína, Japán és Dél-Korea szövetsége, Latin-Amerikában egy Brazília vezette koalíció, Európában pedig egy német–francia–orosz szövetség. Ez utóbbival kapcsolatban Wallerstein arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországnak –éppúgy, mint a szomszédos államoknak – igyekeznie kell alkalmazkodnia ahhoz, hogy térségünkben az USA hátrányára változnak meg az erőviszonyok. Egyszersmind óvott az olyan illúzióktól, amelyek szerint valamelyik fejlett ország – nevezetesen Dánia – színvonalára emelkedhetünk.Minden ország olyan szeretne lenni, mint Dánia, de ez lehetetlen, hangsúlyozta. A politikusok szívesen ígérnek effélét, ezek az ígéretek azonban teljesen megalapozatlanok.

Útelágazásnál vagyunk tehát, szögezte le ismételten Wallerstein professzor. Olyan pontján az emberi társadalom életének, ahol jó és rossz végkimenetelű forgatókönyvek egyaránt felvázolhatók. Valószínű például, hogy elkerülhetetlen az atomhatalmak számának növekedése. Mindenki Iránról beszél, arról senki, hogy Dél-Korea messze megelőzi az iszlám államot az urándúsítás területén. Az atomhatalmak számának növekedése azonban nem feltétlenül jelent nukleáris háborút. Az persze kétségtelen, hogy megnő annak a veszélye, hogy a nukleáris fegyverek „illetéktelen” kezekbe kerülnek.

Ugyancsak nagy kérdés, hogy mennyire képes önmérsékletre az emberi társadalom a környezetrombolás területén, hogy miként oldhatók meg a demográfiai gondok. Ezek és más problémák ellentmondani látszanak az emberiség jövőjével kapcsolatos optimizmusnak. Ennek ellenére Wallerstein professzor szerint van lehetőség valamiféle kibontakozásra is. Egy olyan rendszer kialakulására, amely a mainál nagyobb egyenlőségen, a társadalmi javak méltányosabb elosztásán alapul. Nem feledhetjük azonban, hogy a lassan kibontakozó és egyre inkább láthatóvá váló válság a most hatalmon lévő erők tehetetlenségét idézi elő.

Ennek következtében rendkívüli módon megnő azoknak a száma, akik – akár egyéni cselekvéssel – befolyásolhatják a jövőt, amely így kiszámíthatatlanná válik. Ha a következő három-négy évtizedben ennek ellenére el tudjuk kerülni a klímakatasztrófát, a nukleáris katasztrófát és a számtalan akarat jó irányú cselekvésben ölt testet, akkor a jelenleginél élhetőbb rendszer jöhet létre a világon.