Az új gazdasági világrend kialakulása, a társadalmak elöregedése, a klímaváltozás, valamint az energiaellátás és -hatékonyság a négy legnagyobb kihívás – írják az Európai Parlament szakértői, akik két ciklusra próbáltak meg előre gondolkodni, azaz 2019-ig vázolták fel a várható folyamatokat. Az anyag Jerzy Buzek parlamenti elnök honlapján is elérhető, s bár nem friss, most került a brüsszeli érdeklődés előterébe, hiszen a Lisszaboni Szerződés nyomán a törvényhozás szerepe is változik, befolyása növekedik, s maga a Bizottság és a kormányokat magába foglaló tanács is fontolgatja, hogy 2020-ig új programot kellene adni a huszonheteknek.

A szerzők saját véleményét tükrözi a tanulmány, amely nem tekinthető az Európai Parlament valamiféle hivatalos álláspontjának, már csak azért sem, mert a törvényhozás beleszólási joga a Lisszaboni Szerződés életbe lépése után sem terjed ki például az adó és nemzeti költségvetési kérdésekre.

A növekvő várható élettartam, a 2020-ra majdnem hetven százalékra emelkedő foglalkoztatási és az alacsony termékenységi ráta miatt a munkában eltöltött időnek is növekednie kell, a nyugdíjrendszerek megőrzése végett is. De ez előrevetíti, hogy a termelékenységnek is fokozódnia kell, illetve rugalmasabb bevándorlási politikára lesz szükség. A klímaváltozás kezelését a gazdasági válságból kivezető egyik lehetséges útnak kell tekinteni: a zöld munkahelyek új lehetőségeket tartogatnak, miközben az energiaellátás megszervezését, a megújuló energiahordozók elterjedését is ebbe a stratégiába kell ágyazni.

A jelentés szerzői rámutatnak: az EP az utóbbi tíz évben többször felhívta a figyelmet a nem kellően szabályozott pénzügyi piacokban és termékekben rejlő veszélyekre, de e vélemények az intézmény falain kívül nem kaptak érdemi figyelmet. A következő tíz év ugyanakkor meghatározó lehet abból a szempontból, vajon sikerül-e kialakítani a globális piacok új szabályozási és ellenőrzési környezetét. Az EP-ben egyébként e fél évben várható az európai felügyeleti rendszer vitája és a témában elmélyült képviselők szeretnék számos helyen pontosítani a tervezetet, például a rendszerkockázati tanács szerepét, az Európai Központi Bank elszámoltathatóságát, vagy a három ágazati felügyeleti hatóság kapcsolatát a rendszerkockázati tanáccsal.

A makrogazdasági helyzetet vizsgáló fejezet rávilágít arra, hogy a pénzbőségbe torkolló globalizáció azért okozhatott ilyen súlyos válságot, mert a fejlődést nem kísérte a globális kormányzás kialakulása. A kérdés most az, létrejön-e a globális vegyes gazdaság, amelyben a szabad piac együtt él az állami (globális kormányzati) beavatkozással, amelynek felelőse a Nemzetközi Valutaalap (IMF) lehet. Az európai parlamenti szakértők az egységesebb uniós gazdaságpolitika előfutárának látnák az euróövezeti kötvények kibocsátását, az egységes belső piac működését segítő adóharmonizációt. Az euró bevezetésének kritériumait is át kellene gondolni, különös tekintettel a feltételek teljesítésének fenntarthatóságára. A szerző úgy gondolja, hogy Magyarország és Lengyelország 2013-ban léphet be az övezetbe, de tíz éven belül minden új tagország csatlakozik, míg Dánia, Svédország és Nagy-Britannia más kategóriába tartozik.