Öcsi motorozni indul
Jelezték a rendőrségen a gyerek eltűnését. Az ügyeletes megjegyezte: annyi gyerek eltűnik mostanában, ha reggelig nem kerül elő, telefonáljanak. Az anya ettől még jobban kétségbeesett. Telt-múlt az idő, lehűlt a levegő, már fél tizenegy volt. Öcsi egy szál pólóban ment el. Az anya azt kérdezte: mi van, ha elesett, s nem tud segítséget kérni.
Átrohant az egyik szomszédhoz, s elkérte a dzsipet, mellyel éjszaka is végig lehet pásztázni a környéket. A reflektorfényben vaddisznócsordát látott átvonulni – már rémképeket látott. Éjjel egykor találta meg Öcsit a magas építésű terepjáróval. A gyerek egy szikla mögött, a motor mellett feküdt.
A bátyja hívta a mentőket, s kérte, helikoptert küldjenek, mert sima rohamkocsival nem tudnak kimenni a rétre. Nem lehetséges, hangzott a válasz, normál mentőautó indult útnak. Az anya közben ráfeküdt mozdulatlan fiára, hogy ki ne hűljön. Arra gondolt, ha a rendőrökre hallgatott volna, reggelre a fiú meghalt volna. Időbe telt, mire a mentő kiért. Öcsit a kórházban hiába próbálták a kómából felébreszteni, erős idegrángásai voltak, vissza kellett altatni. A család ismerősök révén fölkeresett egy specialistát, aki azt mondta, nem tud semmit tenni, egyelőre nem lehet megállapítani, az agy mely területe sérült. Maradt a tikkasztó várakozás, hátha megtörténik a csoda: Öcsi fölpattan az ágyról, s minden megy tovább, mint azelőtt.
A csoda elmaradt. A beteg átkerült egy másik kórházba, ahol az orvosok úgy döntöttek, tovább kell küldeni az ilyen esetekre specializálódott gyógyászati központba. Az anyát nem biztatták. Ezt úgy juttatták kifejezésre, hogy elmondták, valószínűleg soha nem tud majd a gyerek beszélni, közel sem biztos, hogy visszatér az emlékezete, a járásával is gondok lesznek, mert az egyik oldala lebénult. Készüljön arra, hogy a szeptemberi délutánon eltűnt srácból egy magatehetetlen, élete végéig ápolásra szoruló valakit kap vissza.
Az anya fölkészült a legroszszabbakra. S egy alkalommal, amikor autózott a távoli kórházba, fölmérte, ki mindenki ugrott első szóra azért, hogy gyerekének megmaradjon az esélye a fölépülésre. S talált számos szomszédot, családtagot, ismerőst, aki feltétel nélkül mozgósította jó szándékát, mert átérezte a szenvedését. S egy percig sem mérlegelte, mekkora fáradsággal jár kapcsolatait igénybe venni, szólnitelefonálni ide-oda, átnyálazni orvosi szakkönyvet, vagy csak fölhívni az anyát, és biztatni, üljön Öcsi mellett, meséljen neki, mert a mese szakrális gyógyító ereje bizonyított, megtörtént már, hogy helyrebillent tőle a tudat. Az anya megkérdezte magában azt is, vajon mi akadályozta a kritikus éjszakán a rendőröket abban, hogy kutatni kezdjenek egy olyan fiú után, akiről teljes bizonyossággal lehetett tudni, hogy bajban van. Azon is eltűnődött, mi mozgathatta azt az orvost, aki annyira biztosan felvázolta előtte a tragikus jövőt. Miért kellett kizárni a gyógyulás lehetőségét? Miért nem mondta diplomatikus szárazsággal azt, amit kollégái állítottak a szintén állami apanázsból fenntartott, szintén ezer gonddal küzdő szakkórházban: „Aszszonyom, a helyzet súlyos, de ne veszítse el a reményt! Készüljön föl arra, hogy nagyon kemény küzdelem vár magára. Nem ígérünk semmit, de mindent megteszünk a fiáért”.
Miután Öcsit sikerült fölébreszteni, a baleset után egy hónappal megtette az első lépéseket. Az anya boldogan hívta mindazokat, akik vele és fiával voltak. Akik komolyan vették a tragédiát. Engem akkor hívott, amikor a fiú november végén önállóan fel tudott ülni, s több mint kéthavi hallgatás után visszatért az emlékezete, s újra meg tudott szólalni. Csodálatos, hogy újra beszél, mondtam, s boldogan hallgattam az anya beszámolóját. Nem tettem semmi különöset, aggódtam érte, s valahányszor szóba került az esete, abban bíztam, hogy egyszer fölébred, jár, fut, mint azelőtt. Egy alkalmi közösség tagjának érezhettem magam, amelyben mindenki érdek nélkül akarta egy 15 éves ember gyógyulását. Az jutott eszembe, nem akkor vagyunk boldogok, ha szeretnek bennünket. Sokkal több köze van a boldogsághoz, ha mi szerethetünk valaki mást.
