A szombat esti, fél kilences járatot közel félszázan kísérik - ahogy Torma Zoltán somogyszobi állomásfőnök fogalmaz - utolsó útjára.

- Ilyet is rég láttam! - fakad ki a kalauzból a meglepetés, amikor az indulás után végigpillant a zsúfolt utastéren, majd a hangját elnyomja egy éles kürtszó.

- Hadd hallják még utoljára, hogy megyünk! - mondja a mozdonyvezető, s újra a gombra csap, hogy felharsanjon a dudaszó.

Lassan elmarad mögöttünk Segesd, Felsőbogátpuszta, Böhönye. Aztán Mesztegnyő következik, ahol hirtelen elcsendesül az utazóközönség. A kietlen állomás töredezett peronján egyetlen ember áll csupán, kezében pislákoló gyertyát szorongatva - neki is kürtöl a mozdonyvezető. A gyászos hangulat persze gyorsan oldódik. Ahogy fogynak a kilométerek és ürülnek a pálinkásflaskák, megered az utazók nyelve.

- Megszakad a szívem, de lássuk be, kevesen utaztak ezen a vonalon! Nemegyszer egyedül voltam a kalauzzal meg a vezetővel - mondja egyikük.

- Mert lepusztult a pálya, a vonat lassú, így lemarad minden fővonali csatlakozásról. Száz éve egy óra alatt futották ezt a távot, ma meg másfél órás az út - veszi át a szót a MÁV-nál "felsővezetékesként" dolgozó férfi. - Hiába panaszoltuk éveken át a pesti főnököknek, hogy nem lesz ennek jó vége, eszük ágában sem volt használható menetrendet készíteni. Most már persze könnyen gyárthatnak statisztikákat arról, hogy nincs utas meg veszteséges a vonal. Hát hogyne lenne így veszteséges?!

- Attól félek, hogy ha leáll a közlekedés, néhány hét sem kell, s szétlopják a pályát - kapcsolódik be a beszélgetésbe a böhönyei Molnár Róbert, aki tehervonatokat vezet.

Lassítani kezd a vonat, mire többen is felpattannak: Marcali következik. Az ablakokhoz nyomakodnak, hogy lássák a peronon összezsúfolódó, száznál is több búcsúzót.

- Ott a Suchman Tamás! - kiáltja egyikük a tömegben felbukkanó szocialista országgyűlési képviselőre mutatva. - Szégyellje magát, hogy van még képe idejönni! - veti oda egy másik. - Azért ne bántsd annyira! A balatonfenyvesi kisvasút meg a nagyatádi vonal megmentéséért csak tett valamit - száll be óvatosan a vitába egy harmadik ember.

Fellobbannak az indulatok egy pillanatra, ám a vita hamar elhal: befut Balatonmáriafürdő felől a másik Piroska, ami viszszaviszi a búcsúztatókat Somogyszobra. A kocsi visszapillantóján, szélvédőjén fekete szalagok, orrán pedig gyászkoszorú. Fotózzák az emberek a látványt, mígnem indulást jelez a kalauz.

A visszafelé döcögő, utolsó kilométereit gyűrő Piroska egyik kocsijában Eller János, Somogyszob független polgármestere ül magába roskadva.

- Nem vitatom, kevés volt az utas, veszteséges volt ez a vonal - mondja a polgármester. - A vonat helyett a buszok sűrűbben közlekednek majd ezen az útvonalon, és bár pocsék állapotban van a sínekkel párhuzamosan vezető 68-as út, alighanem még így is gyorsabbá válik a helyközi közlekedés. Ráadásul más irányban, Gyékényes meg Nagyatád felé megmarad Somogyszobnak a vonat, így embereket sem küldenek el, csak más járatokra vezénylik őket. De azért mégiscsak fáj az ember szíve. Jobb menetrenddel, jobb pályán talán ez a vonal is megmaradhatott volna.

Eller János szomorúsága érthető: Somogyszob vasutasok lakta település. A pálya hozta ide egykor az üzemeket, s a MÁV a legnagyobb munkaadó. Gyárak már rég nincsenek, s most szép lassan a vasutat is kezdik elveszíteni.

- A vasútnak köszönhetünk mindent, talán majd még elszegényedésünket is - teszi hozzá Eller János.

A polgármester keserű végszavára fut be az utolsó járat este tizenegykor a fekete lobogóval díszített somogyszobi állomásra. Gyorsan kiürül a vonat, hazafelé indulnak az utolsó szerelvény utasai. Csak a kocsi egyik ablakának párás üvegére pingált, lassan-lassan elfolyó felirat marad utánuk: "Vonat I Love You."

Nyírségi időutazás fekete szalaggal

Búcsúztak az utasok és a vasutasok a Nyírvidéki kisvasúttól. A mozdony elejére fekete szalagot és koszorút kötöttek, úgy közlekedett a szerelvény Nyíregyháza és Herminatanya között. Eljöttek a kollégák a többi kisvasútról. Az idén 104 éves, keskeny nyomtávú Nyírvidéki kisvasút sokakat vonzott az ország északkeleti térségébe. Sokan csak azért jöttek el nyaranta a Dunántúlról, hogy nyitott kocsikon végigzötyögjenek Sóstóig vagy a Tisza-partig. Tudniillik ez maga az időutazás.

A herminatanyai indóházban az egyik sarokban kupa, mellette állvány, rajta zománcos lavór, fölötte fali víztartály. A vizet a kútról hordják, kupában. Jegyet majd a kalauznál válthatok, és ne aggódjak, hogy lekésem az indulást, a menetrend "csak" tájékoztató jellegű. A távolság Nyíregyházáig 30 kilométer, az út másfél óráig tart, mert sok helyen van sebességkorlátozás.

Az Mk48-asra Nyíregyháza felé egy kocsit akasztottak - visszafelé már kettővel jövünk, sok a felszálló. Induláskor lehetünk vagy tizenöten, de azt mondják, a reggeli járat legalább 35 utassal indult, pedig nem is volt iskola. Vásárolni, piacra mentek az emberek. A kocsi tiszta, a padok felújítva, a padló csillog. Minden ablaknak törött az üvege, de mindegyiket le lehet húzni. Amikor a szerelvény váltóhoz ér, a vonat megáll, a kalauz veszi a kulcsokat, leszáll, váltót állít, visszaszáll, és már "robogunk" is tovább - hol öt, hol 15 kilométeres óránkénti sebességgel. Kótajban még egy biciklis is lehagy. Sebaj, mi viszont nem fázunk, mert a kalauz az imént pár hasáb fát dobott a középre állított vaskályhába, amelyben pattog a tűz.

Sokan jöttek búcsúzni szombaton. Ki az állomáson várta és fényképezte a szerelvényt, mások felszálltak egy utolsó oda-vissza útra. A tiszateleki Faragóné Nagy Mária szándékosan az utolsó napra időzítette az utazást: látogatóba ment Fakapura. A nyíregyházi Donka Jánosnénak 1960-ban a kisvasút volt az első munkahelye. Egy utolsó utazásra magával hozta unokáját, aki elsős a záhonyi szakközépiskolában. Mozdonyvezető lesz. Amikor Sóstóra érünk, megkér, fotózzam le az Mk48-cal - emlékül. (Cservenyák Katalin)