- Ön egy olyan statisztikai rendszer kidolgozásáért kapott közgazdasági Nobel-díjat 2003-ban, amely többek között a tőkepiacok kockázatait, volatilitását (kilengését) vizsgálja. Segítettek volna a módszerei a pénzügyi válság előrejelzésében vagy akár megelőzésében?

- Lehetett tudni, hogy előbb-utóbb lesznek nagyobb kilengések, mert a piacnak ez a természete. Az általam kidolgozott rendszer valóban jelezte, hogy a volatilitás növekedni fog, de azt nem, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Ehhez ugyanis jóval több információ kell. Vagyis elmondhatom, hogy a kilengések erősödésére számítottam, de a válság mélysége, súlyossága engem is meglepett.

- Túl vagyunk már a válság nehezén? Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európa nagyobb gazdaságaiban már vannak biztató jelek, de a dubai hitelek bedőlése akár újabb rossz ómen lehet a világgazdaság számára...

- A legrosszabb szakaszon szerintem túl vagyunk, de a kilábalás nagyon lassú lesz. Ennek az az oka, hogy a vállalatok a gyors költségcsökkentés érdekében rengeteg embert elbocsátottak, de ezzel radikálisan csökkent a fogyasztói réteg is. Vagyis a kérdés most az, hogy a lassan magukra találó cégek hol fogják eladni a termékeiket, kik lesznek a jövő fogyasztói. Ráadásul a munkanélküliség még azokban az országokban is nő, ahol egyébként már beindult a növekedés, és ez a negatív tendencia szerintem a jövő év közepéig fenn is marad. Nehéz megértetni az emberekkel, hogy valójában már kilábalunk a válságból, amíg ezt a saját bőrükön nem érzik.

- Magyarországon találkozott a nemzeti bank illetékeseivel is, gondolom, részben tisztában van a magyar gondokkal. Mit javasolna egy kicsi, nyitott országnak, amelynek folyamatosan szüksége van a pénzpiacokra, ám a kötvénykibocsátásaival olykor gondok vannak? Forintban vagy devizában próbáljunk inkább pénzt felvenni, vagy maradjunk egyelőre a Nemzetközi Valutaalap "köldökzsinórján"?

- Ezt a kockázatok tekintetében kell mérlegelni. Egy ideig úgy tűnt, hogy relatíve kicsi a kockázata az eurókötvényeknek, hiszen az ország előbb-utóbb úgyis az eurózóna tagjává válik. De most kicsit más a helyzet, úgyhogy valószínűleg egy diverzifikáltabb hitelfelvétel kevesebb kockázattal jár. Ha a költségvetés hiányát sikerül csökkenteni, akkor el lehet szakadni a valutaalap hitelétől, de valójában éppen ez az, amit az IMF is sürget: vagyis ami az IMF érdeke, az Magyarországé is. De annyira nem ismerem a magyar rendszert, hogy konkrét tanácsokat adjak, legfeljebb egyvalamit mondanék: az oktatási beruházások hosszú távon mindenképpen megtérülnek, úgyhogy ezen ne spóroljanak.

- Milyen tanulságokkal járt a válság, és mit kellene tenni, hogy a jövőben ne ismétlődhessen meg?

- A válságnak szerintem két fő tanulsága van: sok pénzpiaci szereplő a kelleténél jóval nagyobb kockázatot vállalt. Rövid távú kockázatok mérlegelése után döntöttek hosszú távú befektetésekről, holott ezt csak hosszú távú kockázatelemzéssel tehették volna meg. Másrészt rengeteg olyan ösztönző volt a rendszerben, ami a kockázatok figyelmen kívül hagyására serkentett. Gondolok azokra, akik nem a saját pénzükkel dolgoznak, és komoly jutalmat kaptak, ha nyernek. Vagy azokra a vállalatokra, amelyek kormányzati mentőövre számíthatnak, és különösen azokra a befektetőkre, akik ilyen cégeknek adtak hitelt alacsony kamattal, tudván, hogy a kormány úgyis kisegíti majd őket.

- A torz ösztönzők vajon a rendszer részei vagy kijavíthatók?

- Mindenképpen korrigálásra szorulnak. Az a szabályozás, amit én szorgalmazok, és ami valószínűleg az Egyesült Államokban és az EU-ban meg is valósul majd, a következő: ki kell választani azokat a cégeket, amelyek esetleges csődje érzékenyen érintené az egész gazdaságot, és különleges biztonsági intézkedésekre, speciális alapok létrehozására kötelezni őket. Én szívem szerint külön adót vetnék ki rájuk aszerint, hogy mekkora a kockázat. Az adó vagy az elvonás magasabb lenne, amikor jól megy a gazdaságnak (nehogy túl nagy kockázatot vállaljanak), ellenben amikor lassul a növekedés, akkor csökkenteném, hogy ilyenkor szabadabban hitelezhessenek. A modellt spanyol rendszernek is hívják, és részben ennek köszönhető, hogy a spanyol bankok nemcsak átvészelték a válságot, hanem - például a Banco Santander - egyenesen megerősödve kerültek ki belőle.

- Ha már az adóknál tartunk, ön a klímaváltozással kapcsolatban is tett egy érdekes javaslatot a károsanyag-kibocsátás megadóztatásáról. Pontosan hogy képzeli ezt el?

- Az amerikai fogyasztó utálja, ha a benzinkútnál vetnek rá ki magasabb adót, de imádja, ha mindezt az olajtársaságokra terhelik. Holott végső soron ezt is, azt is ő fizeti meg. Vagyis azt javaslom, hogy adóztassuk meg az olajtársaságokat, külföldit, belföldit egyaránt, de ne csak őket, hanem a repülőgépből, fűtésből, szénerőművekből származó károsanyag-kibocsátást is. A válság előtt úgy gondoltam, hogy tegyük ezt a pénzt egy külön alapba, amiből a társadalombiztosítás kiadásait fedezzük majd. Ezzel két legyet ütnénk egy csapásra: mivel az új adó mindenkit környezettudatosabbá tenne, fellépnénk a klímaváltozás ellen, ugyanakkor lenne pénz egy másik égető probléma, a társadalombiztosítás helyzetének rendezésére is. De a recesszió közepén más a helyzet: a kibocsátókra kivetett adót szerintem vissza kellene fizetni az állampolgároknak, és ebből vehetnének kis fogyasztású autókat. Ezzel megváltoztatjuk a költekezésük irányát és akár a társadalom életmódját is. A recesszióból kilábalva ismét elővehetnénk a másik tervet, és a pénzt a társadalombiztosításra vagy akár az egészségbiztosításra fordítanánk.