A múlt század harmincas évei óta legsúlyosabb gazdasági válság 2009-ben négy százalékkal csökkenti az uniós gazdaságok nemzeti össztermékét (GDP). A még nagyobb zuhanás elkerülésére a tagállamok a GDP-jüknek az öt százalékát fordítják, jórészt rövid távú válságkezelés formájában, aminek következtében azonban 2014-re a nemzeti össztermék száz százalékára emelkedik az államadósság aránya - szemben a stabilitási paktumban meghatározott legfeljebb hatvan százalékkal.

Az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyi főigazgatóságának vezetője, Marco Buti azt írja a most publikált, kilencven oldalra rugó tanulmány előszavában, hogy az EU tartósan berendezkedhet a lassú gazdasági növekedésre, ha nem néz szembe a válság okozta kihívásokkal. Az elemzések már a krízis előtt kimutatták, hogy a társadalmak elöregedése miatt 2020-ra egy százalékra esik a növekedési képesség az unióban, ám ez a korszak három ok miatt előbb köszönthet be.

A növekvő munkanélküliség miatt értékes szakképzettségek vesznek el, az alacsonyabb beruházási szint miatt elavul az infrastruktúra és a géppark, a kutatási és fejlesztési tevékenység is csorbát szenved, mert a cégek pontosan ezeket a kiadásaikat fogják vissza, hogy életben maradhassanak.

E trenden csak akkor lehet érdemben módosítani, ha az EU és a tagországok fokozatosan felhagynak a rövid távú válságkezeléssel, a munkaerőpiac és a vállalatok támogatásával, valamint az állami beruházások erőltetésével. A szerkezeti reformokat kellene előtérbe helyezni, és - miközben nyilvánvalóan szükséges volt a költségvetési kiadások növelésével beavatkozni - rendbe kell tenni az állami pénzügyeket. E ponton azonban Buti hangsúlyozza: a stabilitási paktum előírásainak alkalmazásakor tekintettel kellene lenni az országok eltérő sajátosságaira, állapotára, vagyis meg kéne nézni, milyen ütemű a fellendülés, milyen a költségvetés helyzete, az államadósság szintje, milyen hosszú távú kötelezettség vár a nyugdíjkasszára, miként néz ki a folyó fizetési mérleg egyenlege, mennyire sérülékeny a pénzügyi szektor.

Ami a válság hatásait illeti, az elemzés három csoportba sorolja a tagállamokat. Az elsőbe tartoznak azok, ahol az ingatlanárak túlzottan megemelkedtek, és az építőipar túlzott kapacitásokat épített ki, mint például Nagy-Britanniában, Írországban és Spanyolországban. A másodikba az exportfüggő államokat helyezi, különösen azokat, ahol a folyó fizetési mérleg nagy hiánya miatt leállt a tőkebeáramlás, s emiatt szükségessé vált az EU, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank közbelépése. A harmadikba azok kerültek, amelyek pénzügyi szektora kockázatokkal telítődött a közép- és kelet-európai kitettség miatt, mint például Ausztria vagy Belgium.

A válság ráadásul gyengítheti az egyes tagországok szerkezeti reform melletti elkötelezettségét. Ebben az esetben persze a növekedési képesség tovább romlik. Korábbi krízisek azonban arra is mutatnak példát, hogy a reformok éppenséggel erőre kaptak, mert kiderült, hogy az alkalmazott politikák és intézmények fenntarthatatlanok. A növekedési képesség visszaesése azonban drámai: a balti országok esetében az öt-hat százalékos ráta egy-két százalékra, Magyarországon a 3-4 százalékos egy alá süllyedhet. A nagy államok közül az eleve egyszázalékos növekedési képességet mutató Németország és Olaszország persze nem nagyon érintett.

A költségvetések helyzete látványosan romlott: a 2007-es egyszázalékos hiányból 2010-re hétszázalékos lesz. Az államadósság húsz százalékponttal ugrik meg, ami válságban nem szokatlan, csakhogy a kezdőpont vagy 30 százalékponttal eleve magasabb, miközben a lakosság elöregedése kivetíthetően nagy nyomás alá helyezi az állami pénzügyeket. Az illusztráció kedvéért a szakértők által elkészített "pénzügyi mozgástér index" jól érzékelteti, milyen különbségek vannak a tagállamok között, s hogy Magyarországon nincs lehetőség pénzügyi ösztönzők bevetésére.

Ami az elmondottakon túl a további válaszokat illeti, sürgető a bankrendszer átvilágítása és helyreállítása, az összehangolt, de hangsúlyozottan nem egyidejű visszavonulás az állami ösztönző intézkedésekből, valamint a szerkezeti reformok megindítása az infrastruktúra fejlesztésére, a munkaerő-tartalékok mozgósítására és az új (zöld) technológiák alkalmazására a termelékenység és a versenyképesség javítása érdekében. A megfelelő gazdaságpolitikai döntések nélkül a jelenleg érzékelhető élénkülés törékeny és igen szerény ütemű marad.

Tanultak a történelemből, de nem eleget

Az európai gazdasági válság: okok, következmények és válaszok című, a G20-ak csoportjának pittsburghi csúcstalálkozójára időzített elemzés szerint mára világossá vált, hogy a múlt század nagy válságával sok ponton összevethető krízis azért öltött szerényebb méreteket, mert a döntéshozók igenis tanultak a harmincas évek hibáiból. De az is nyilvánvaló ma már, hogy az amerikai ingatlanfinanszírozási hitelválságot a feltörekvő ázsiai országok által teremtett bőséges pénzkínálat, azaz a globálisan felbillent pénzügyi egyensúly tette lehetővé. S kiderül a tanulmányból, hogy miért hitték 2007 nyarától 2008 kora őszéig az európai vezetők azt, hogy az EU-t nem fertőzheti meg a másodrendű amerikai hitelpiaci válság vírusa. Az egész világgazdaságot az a tudat járta át, hogy eljött az inflációmentes növekedés aranykorszaka, és senki sem gondolta Brüsszelben és a többi európai fővárosban, hogy a likviditási problémaként kezelt jelenség átgyűrűzik a reálgazdaságba. Csak a Lehman Brothers bukása kezdte tudatosítani, hogy baj van, s derült ki például, hogy az európai bankok alkalmasint meghaladták az amerikaiak által alkalmazott tőkeáttételi mutatókat, vagyis az általuk felvett hitelekből még gálánsabban teremtettek továbbiakat.