Kegyelemkettes
Hiába mondták sokan, hogy a világgazdaság az őszi sokk után nem térhet vissza oda, ahonnan elindult, és hogy a "régi" receptekkel nem lehet meggyógyítani a nagybeteget, az eddigiek azt mutatják, hogy a világ döntéshozói vagy nem vették elég komolyan a történteket - vagy az istennek sem jut semmi új az eszükbe. A leckét becsülettel bemagolták: a régi válságok történetéből megtanulták, hogyan lehet azokból kivezetni a világot. A baj csak az, hogy ez egy másik válság. Nem teljesen hatástalan a régi recept most sem, de arra kevés, hogy megelőzze a baj kiújulását öt, tíz vagy tizenöt év múlva.
Fájdalomcsillapítás, mesterséges légzés és maszatolás. Eddig ennyi történt. Aki tehette, igyekezett tompítani a válság társadalmi hatását, pénzöntéssel stimulálni a gazdaságot, és vég nélküli konzíliumokat ülve kitalálni, miképpen lehetne határt szabni a semmiből forrást teremtő, majd azt el is égető pénzügyi zsonglőröknek.
Amit eddig tettek, abban nincs túl sok biztató. A világ vezető hatalmai a semmivé vált pénzek nyomán tátongó űrt hozomra, azaz hitelből tömik be, és magukat eladósítva konzerválják azt a gazdasági szisztémát, ami a bajt okozta, illetve legalábbis nem volt képes ellenállni neki.
A régi válságok megtanítottak arra, miképp tompítsuk a trauma hatását, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy a fájdalomcsillapító jótékony hatása alatt már nem akarunk szembenézni a probléma súlyával.
Ne lepődjünk meg, ha ezért aztán bársonyos, de mégiscsak a legrosszabb forgatókönyv látszik megvalósulni: a világ visszazökken a régi kerékvágásba. Azok, akik annak idején nem jelezték előre a bajt, tovább osztják a tanácsaikat, akik remeknek minősítettek összeomlás előtt álló cégeket, most szigorúan agyagba tapossák a bajba jutott vállalatokat, országokat, azok a cégóriások pedig, amelyek csupán a hitelbőségben fürdőző vevőkre alapozták üzleti modelljüket, most sikerrel kilincselnek az állami mentőövért. A válságból kivezető út visszavezet a válságba vezetőhöz.
Egy éve arra ébredt a világ, hogy csődbe ment egy olyan óriás, amelyről pedig mindenki azt hitte, hogy soha nem mehet tönkre. Azóta egyre lankadó lelkesedéssel keresünk járhatóbb utat. A régi igazságok nem mutatják meg, az újakat pedig nem akarjuk meglátni. Ha a világ urai nem képesek felismerni a bajt, és kúrálni azt, nincs más hátra: magunknak kell megkísérelnünk. Meg kell próbálni fenntartható életet élni. Olyat, amelyet el tud viselni a Föld - és mi is. Olyan pénzt elkölteni, amely mögött teljesítmény áll, annyit fogyasztani, amennyit helyzetünk enged, annyi erőforrást felhasználni, hogy utódainknak is maradjon. Ehhez az elmúlt egy évben egy centivel sem kerültünk közelebb, pedig a válság legalább ezt a kijózanodást meghozhatta volna a világ habzsoló felének.
A tanulópénzt megfizettük, de ahelyett, hogy tanulnánk is belőle, megelégszünk a kegyelemkettessel. A világ túlélésre megy. Túl is fogja élni - egy darabig.
