Ha a tagállamok meg tudnának állapodni abban, hogy melyek azok az európai közjavak, amelyekre mindenképpen költeni kell az unió jövője, életszínvonala, versenyképessége szempontjából, akkor ezeket a tételeket külön kellene kezelni, a nemzeti jövedelem arányában finanszírozni, s a kiadások másik részét meghatározni a jelenleg érvényes szempont, azaz a nettó hozzájárulás alapján. A brüssze-
li Bruegel kutatóintézet két munkatársa, Indhira Santos és Susanne Neheider most közzétett tanulmányukban elébe kívánnak menni a maguk szerény módján annak a vitának, amely hamarosan megkezdődik az uniós költségvetés reformjáról, illetve a 2013 utáni időszak kiadásairól.

Az unió költségvetése valójában kicsi, a tagállamok bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) csupán egy százaléka. Ez 129 milliárd euró volt tavaly. Ám két területre sok pénz kerül így is, hiszen ennek az összegnek a nyolcvan százalékát a mezőgazdaság és a felzárkóztatást szolgáló kohéziós alapok viszik el. Vagyis alig marad valami kutatásra, környezetvédelemre, fejlesztésre, energiapolitikára, kultúrára, és még sorolhatnánk. Az unió a 2004-es és a 2007-es bővítése után valamelyest képes volt válaszolni az új kihívásra a kohéziós politika bővítésével, de a lisszaboni stratégiában meghatározott célokat, jelesül, hogy az EU legyen 2010-re a világ legversenyképesebb, tudásalapú régiója, nem tudta teljesíteni. Részben azért, mert a kijelölt jól hangzó célok és a melléjük rendelt eszközök között égbekiáltó az ellentét. Versenyképességre az EU csupán tíz százalékot szán ebből az egyszázaléknyi büdzséből.

A költségvetés alkufolyamatban alakul ki, amelyben minden tagállamnak vétójoga van. A nettó befizetők azonban abban érdekeltek, hogy minél kevesebbel járuljanak hozzá a közös kasszához, miközben lényegében mindenki csak azt nézi, mit kap vissza a befizetéseiből. Ebből pedig nem kerekedik ki európai politika, csupán az országok közötti jövedelmi egyenlőtlenség mérséklése zajlik, de emellett a személyi jövedelmeké is, például a mezőgazdasági közvetlen kifizetéseken keresztül. Ez utóbbi kérdést azonban jobb lenne a tagországi költségvetések, adórendszerek révén kezelni. Ráadásul a közös agrárpolitika, amely még a hatvanas évek német-francia megállapodásának a terméke, s a német ipar előnyét szándékozott visszafogni, még ma is több mint negyven százalékot kimar a közös pénzekből.

A szerzők szerint a közjavak kategóriájába kellene sorolni a kutatást, a közlekedést, a klímapolitikát, a közös védelmi és külpolitikát, csakhogy ezen területek egy része még mindig tagállami hatáskörben van. A büdzsé kialakítására a bizottságnak és a parlamentnek is korlátozott a befolyása, mert a kormányok egyhangú döntésén múlik végül is az eredmény. Ha változtatni lehetne a folyamaton, a kiadásokat legalább két fő kategóriába sorolhatnák, valamint a finanszírozást is kétféleképpen tudnák kialakítani, akkor például a felülvizsgálatra váró, de Európa jövője szempontjából nyilvánvalóan létfontosságú lisszaboni stratégia is megfelelőbb pénzügyi hátteret kaphatna, míg a nettó hozzájárulásról - részben az egy főre jutó GNI alapján - folyó vita szűkebb mederbe szorulna. A Bruegel kutatói szerint azonban még ez a reform is lassan érlelne elmozdulást a költségvetési tételek átirányításában.