Az 1997-ben elfogadott nyugdíjreform - amelynek nyomán létrejöttek a magánkasszák - egyik célja éppen a kockázatmegosztás volt: ne pusztán a hazai gazdasági és népesedési helyzet alakulásától függjön az időskori, kötelező befizetéseken alapuló nyugdíj. Az addig - és az idősebbeknél mind a mai napig - "egyeduralkodó" társadalombiztosítási (tb) ellátásnak ugyanis egyetlen fedezete az éppen dolgozók által befizetett járulék. Így, ha csökken a munkavállalók és/vagy nő a nyugdíjasok száma - miként Magyarországon is -, esetleg csökken a gazdaság teljesítménye, veszélybe kerülhetnek az ellátások. Ebben a rendszerben - függően az aktuális kormányzat gazdaságpolitikájától - viszonylag könnyű változtatni a nyugdíj megállapításának vagy a járadék értékmegőrzésének módszerét, az éves emelés mértékét.

Ezeket a gondokat kívánta a nyugdíjreform orvosolni, és az időskori, nyugdíjcélú előtakarékosságot vonzóbbá tenni azzal, hogy két részre osztotta a kötelező időskori takarékoskodást, és ezzel a majdani ellátást is. Magán-nyugdíjpénztári tagság esetén keresetünk nyolc százaléka tagdíj címén a pénztárba, egy névre szóló számlára kerül. A pénztár kezeli, forgatja az egyéni számlán gyűlő pénzt, és ennek hozadékából származik majd - várhatóan - a jövőbeni nyugdíj legalább negyede. A munkaadók által fizetendő nyugdíjjárulékot és a dolgozói egyéni járulék egy jelképes további részét a foglalkoztatók a társadalombiztosítási alapba fizetik.

A nyugdíjreform életbelépésekor a már dolgozók választhattak: maradnak a tisztán állami nyugdíj-biztosítási rendszerben, vagy belépnek egy magánpénztárba. Ezzel a döntéssel azok, akik átléptek a kétpilléres szisztémába, "lemondtak" tb-járandóságuk negyedéről, abban a reményben, hogy a nyugdíjba vonulásukig az egyéni számlán gyűlő megtakarítások és ezek hozamai ezt bőven pótolják. A döntést egyébként többször is újragondolhatták: először 1999 szeptemberéig, majd 2002-ben visszaléphettek a tisztán társadalombiztosítási rendszerbe. Jövőre pedig az 52 évesnél idősebbek számára ez a lehetőség - ha a parlament elfogadja az erről szóló előterjesztést - ismét megnyílik.

Az 57 év felettieknek érdemes megfontolniuk ezt a lehetőséget, ám a fiatalabbak számára korántsem egyértelmű, hogy a kizárólag állami rendszerbe történő visszalépés lenne a legjobb megoldás - állapította meg a közelmúltban egy tájékoztatón Borza Gábor, az ING Nyugdíjpénztár ügyvezető igazgatója. Különösen annak tükrében, hogy az ötvenes években születetteknél már emelkedik a nyugdíjkorhatár, így hosszabb idejük marad a felhalmozásra. A pályakezdők számára véglegesen kötelezővé 2003-ban vált a kétpilléres szisztéma. Ma már a munkában állók kétharmada - közel hárommillió ember - tagja a 19 magánpénztár valamelyikének. Ezen intézmények többsége mögött vagyonkezelőként egy-egy nagybank vagy biztosító áll, és összességében már majd kétezermilliárd forint vagyont kezelnek.

Azzal, hogy a nyugdíj-megtakarítás egy része saját számlán gyűlik, és értékének alakulását - ma már napról napra - követni tudják a számlatulajdonosok, követhető az is, miként lesz a befizetésekből járadék. Ez lehetőséget, de egyben felelősséget is jelent azok számára, akik magán-nyugdíjpénztári tagokká váltak. A pénztárak ugyanis nem nyereségérdekelt intézményként a tagok tulajdonában vannak, és önkormányzati elven működnek. Ez azt jelenti, hogy a közgyűléseken maguk a tagok választják meg a pénztár vezetőit, vagyonkezelőit, határoznak a befektetési politikáról, a gazdálkodásról, a működési költségek arányáról. Igaz, a mindennapokban ez az önkormányzatiság többnyire úgy működik, hogy - a több százezres létszámú kasszáknál is - legfeljebb pár száz ember érdeklődik valóban a pénztár működése iránt, és többnyire az alapítók delegáltjai - és képviselői - döntenek ezekről a kérdésekről.

A tagok ez évtől már minden magánpénztárnál egyénileg is megválaszthatják befektetéseik összetételét - attól függően, hogy milyen a kockázattűrő képességük. Azokat, akik maguk nem döntenek portfóliójukról, a törvény sorolja be életkoruktól függően. Így akiknek több mint 15 évük van a nyugdíjig, a legkockázatosabb kategóriába kerülnek - itt a részvények aránya meghaladja a 40 százalékot, de éppen ez adja az esélyt a magasabb hozamra. A nyugdíjkorhatártól legfeljebb öt évre lévőket viszont már igen kis kockázatú befektetési kategóriába sorolják, a portfólióban legfeljebb 10 százalék lehet a részvények aránya. A kettő közötti a kiegyensúlyozott "csomag", amelyben 10-40 százalék közötti a részvényhányad.

A befektetések hozamának alakulása hosszabb távon támpontot adhat ahhoz, hogy milyen a pénztár teljesítménye, érdemes-e ott tartani a pénzt. Attól mindenkit óvnak a szakértők, hogy félévente "ugráljon" a pénztárak között (a törvény ilyen gyakorisággal ad lehetőséget a váltásra), mert azzal csak az esetleges veszteséget realizálja. Öt-hat éves távlatban azonban már megbízható kép alakulhat ki arról, hogy a pénztárunk jól forgatja-e a pénzünket. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) honlapján megtalálhatók a pénztári teljesítmények több év átlagában is, ami lehetőséget ad az összehasonlításra.

A kötelező nyugdíjrendszer két pilléréből utolsó nettó keresetük nagyjából kétharmadára számíthatnak azok, akik negyven évet ledolgoztak, és rendszeresen fizettek járulékot. A számítási metódus egyébként az Országos Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság honlapján megtalálható. Aki nem szeretne megszokott életszínvonalából idősebb korában sem lejjebb adni, és módja is van arra, hogy rendszeresen félretegyen a jövedelméből ilyen célra, az hosszú távú megtakarításainál különböző kedvezményekkel élhet. Ezekről - az önkéntes pénztári formáról, illetve a nyugdíj-előtakarékossági számláról - következő alkalommal írunk.

Írásunk a Magyar Nemzeti Bank szakmai közreműködésével készült.

Egyes pénztártípusok tagdíjbevételei

Forrás: PSZÁF

Öt-hat évet kell figyelni a befektetések hozamát vizsgálva