Brüsszeli viták a bankokról
A brit gazdaság fellendülését az emelkedő olajár fogja vissza, s az a tény, hogy a többi uniós tagállam még nem tisztította meg a bankjait a rossz eszközöktől - mondta Alistair Darling pénzügyminiszter Londonban, ezzel jó jellemzést adott a csúcsértekezletet megelőző helyzetről. Ráadásul egy minapi nemzetközi értekezleten a pénzügyi szabályozáshoz értő szakemberek azt hangoztatták: az ahány ország, annyi megoldás alapján folyó globális széthúzás hosszú évek munkáját tette tönkre. A nemzetközi szabványok, előírások nemhogy nem közelednek egymáshoz, inkább távolodnak egymástól.
Az Európai Unióban ez sajátos viták és hirtelen alakult szövetségek keretében csapódik le. Miközben az Európai Bizottság igyekszik minduntalan felhívni a figyelmet az együttműködés szükségességére, a tagországok maguk próbálkoznak a bankrendszerük talpra állításával. A versenyhatóság nevében Neelie Kroes biztos a pénzügyminiszteri tanácsban ismét felhívta a figyelmet a belső piaci és állami támogatási szabályok betartására, s jelezte, számos bank esetében a bizottság megköveteli majd érdekeltségek értékesítését. Ez azonban bankonkénti megközelítés, nem érinti a bankrendszer egészét.
Érinti viszont a bizottság által május végén előterjesztett javaslat az új felügyeleti rendszer létrehozását. A De Larosiere-jelentésre támaszkodó előterjesztés kétszintű európai szervezetet hozna létre: felül lenne a rendszerkockázati tanács, amelynek élén az Európai Központi Bank (EKB) elnöke állna, alul pedig a banki, biztosítói és értékpapír-piaci hármas, amelynek munkáját egy bizottság fogná össze. Az egész a nemzeti felügyeletek összehangoltabb tevékenységén, a jobb információáramláson alapulna. Ám a nemzeti felügyeleteket utasítani lehetne arra, hogy intézkedjenek, mely bankokba és mennyi pénzt tegyen be az adott ország kormánya az adófizetőinek pénzéből. Mindezt akkor persze, amikor a pénzintézetek mindinkább határon átnyúló szolgáltatásokat nyújtanak.
A britek és részben a németek is azt mondják, hogy ezt azért újra kellene gondolni. Európai szinten ne hozzanak döntést valamely tagállam közkiadásait érintő kérdésben. London emellett a pénz- és tőkepiaci központ szerepét is félti. De az EKB elnöki funkciójával sem ért egyet az eurózónán kívüli Nagy-Britannia. Joaquín Almunia pénzügyi biztos, hogy megnyugtassa a kedélyeket, azt mondta a pénzügyi tanács ülése után: az európai jegybank a tagországok jegybankjaiból álló rendszer központja, ilyen értelemben tevékenysége kiterjed a huszonhetekre. Érdekes: amikor a válság csúcspontján az új tagországokban érdekelt nyugati bankok felszólaltak az EKB-nak csak az eurózónára korlátozódó likviditásbővítő beavatkozásai ellen, akkor ez az érv valahogy nem hangzott el.
- A felügyeleti rendszer átalakításának sürgetése pótcselekvés - mondta Nicolas Véron, a befolyásos brüsszeli Bruegel kutatóintézet vezető közgazdásza, aki az amerikai Adam Posennel együtt jól belekavart a vitákba, amikor friss tanulmányában felidézte: Japánnak részben azért tartott tíz évig, hogy kikeveredjék a pénzügyi válságából, mert öszszekeverte az azonnali teendőket a ráérőkkel. Most Európában zajlik ugyanez. A bizottság a cselekvés látszatát kelti. Ennél sokkal fontosabb lenne - s e ponton találkozik Darling Véronnal -, hogy a bankok helyzetét tisztázzák. Ezt sürgette a minap a Nemzetközi Valutaalap is. A Bruegel azonban ezt nem európai keretben tenné, hanem sokkal szűkebb körben, hogy gyorsan és érdemben előre lehessen lépni, ne kelljen arra várni, hogy mind a huszonhét ország megegyezzen végre valamiben.
Vagyis Véron és Posen szerint hat-hét országnak - köztük persze Németországnak, Franciaországnak, Olaszországnak és Ausztriának - kellene közös vagyonkezelő-szerű intézményt létrehoznia, s minél hamarabb, mondjuk egy év alatt, kiderítenie, hogy mely bankok menthetetlenek, melyek szorulnak kisebb-nagyobb segítségre, s melyek azok, amelyek tulajdonképpen egészségesek. Az Egyesült Államok már végzett tűrőképességi tesztet, s a hiányosságok ellenére, ebből azért sok minden kiderült, Amerika tehát megint Európa előtt jár.
Erre mondhatta az EKB, hogy ha nem jön a hirtelen fellendülés, akkor jövőre újabb bankválság robban ki Európában. De a fellendülés is kétséges, mert a különböző, foglalkoztatást megtartó, ám roppant drága programok rövid távon ugyan működnek, de hosszabb távon már a kilábalást akadályozzák. Az EKB persze nem mondja ki, de ez olyan, mint a szocializmusból jól ismert kapun belüli munkanélküliség.
A válság ellen hozott ösztönző intézkedések kétségkívül megugrasztották a költségvetési hiányokat, az eurózóna tizenhat tagja közül tizenhárom a megengedett GDP-arányos három százaléknál jóval nagyobb deficitet könyvel el idén és jövőre. A francia pénzügyminiszter fel is vetette, hogy a krízisenyhítő kiadásokat másként kéne elszámolni: szerkezeti hiányként. A vita után Almunia azt mondta, az egyes tagországok ezt kimutathatják, ha akarják, de az adósságra például ez már nem vonatkozhat. A tagországok a franciák felszólamlása ellenére egyetérteni látszanak abban, hogy a gazdaságélénkítéssel fel kell hagyni, mihelyst a gazdaságok növekedésnek indulnak. Uniós nyelven ez a kiútstratégia. Még annak a félelmének is hangot adott Almunia, hogy ha ez nem egyeztetett módon zajlik, akkor a tagországok fejlődése látványosan elválik egymástól, és súlyos versenyképességi hátrányokat hozhat magával egyes esetekben.
Az állam- és kormányfők a pénzügyi felügyelet reformjában alaposan elmerülnek majd, miközben Lettországot újabb megszorító intézkedésekre kellett rávenni, hogy az EU-IMF-kölcsön következő részletéhez hozzájuthasson. Az EKB a maga részéről levont azért némi tanulságot, az eurózónán kívül merészkedve Svédországnak is hárommilliárd eurós hitelt adott, hogy az - a szintén euróövezeten kívüli - balti kinnlevőségeit fedezni tudja. S kénytelen volt hosszas hallgatás után a lettek miatt is aggódni legalább. A csúcs részvevőit mindez persze meggyőzhetné arról: érdemes volna végre az EKB uniós felelősségét többet hangoztatni, valamint a válság okait, azaz a bankokat kezelni, amelyek hol itt, hol ott keltenek pánikhangulatot a huszonhetek körében. De persze a pénzügyi felügyeletekről sem garantált az egyetértés.
G8: szigor és optimizmus
Többségében a nemzetközi pénzügyek rendbetételének, a fiskális szigorításnak a kérdését tették az első helyre a hét végén a nyolc legjelentősebb gazdasági hatalom (G8) pénzügyminiszterei az olaszországi Leccében folytatott tanácskozásukon. Nyilatkozataikban ugyancsak kiemelt helyen húzták alá a gazdaság fellendítésének ösztönzését. A pénzügyi rendszer működésében még látnak esetleges veszélyeket, de óvatos optimizmussal úgy ítélték meg: a gazdaság lassú talpra állásának már vannak apró jelei. A G8 tengerentúli képviselői szerint a bankok életképességének vizsgálatával az európaiak még adósak, követniük kellene az amerikai stresszteszteket. Európai oldalról megerősítették, hogy több helyütt már folynak ilyen vizsgálatok. Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter szerint egyelőre korai lenne még enyhíteni a gazdasági növekedést ösztönző lépéseket, és minisztertársai egyetértettek abban, hogy a növekedési szakasz kezdetére egyelőre nem lehet időpontot adni, mert a termelésnövekedés kezdete mellett is a munkanélküliség további mélyülésére kell számítani. Az amerikai és a brit pénzügyminiszter szerint a "tartós" kiadási politikával kell biztosítani a fellendülést, mert a világgazdaság növekedési potenciáljától még távol vagyunk, míg a vezető európai országok képviselői, élükön Németországgal a mellett kardoskodtak, hogy a költségvetési óvatosság az, amire mielőbb szükség van.
