Képzeljük el, hogyan élnénk ma Magyarországon, ha nem tízmillióan, hanem 75 millióan lennénk. A feltételezés nem olyan abszurd, mint amilyennek elsőre látszik. A Trianon utáni Magyarország területén hétmillió ember élt - éppen annyi, mint akkoriban a ma már hetvenmilliós Fülöp-szigeteken. És egy asszony az élete során nagyjából ugyanannyi gyereknek adott életet, mint amennyi akkoriban világszerte jellemző volt: a teljes termékenységi arányszám hat körül mozgott. Nálunk - mint egész Európában - ez az arány gyors ütemben csökkent, míg a világ jelentős részén még hosszú évtizedekig ezen a szinten maradt.

Gazdasági-szociális áldás, hogy Európában elég hamar elkezdődött a születésszám kontrollja - summázta egy interjúban a magyar származású amerikai demográfus Demény Pál, hozzátéve: a ma élő európaiak hálásak lehetnek nagyszüleiknek, hogy most nem 1,5 milliárd, hanem 500 millió ember él kontinensünkön.

Az igazi nagy vita és a félelem, hogy a világ túlnépesedik, az 1950-es 1960-as években lángolt fel újra. Korábban, 1750- 1850 között már volt egy népességrobbanás, amikor - a kisjégkorszak okozta járványok, éhínség és háborúk elmúltával - Európa lakossága megduplázódott. Akkor lépett fel Malthus, aki - a sokak által vizionált túlnépesedés ellenszereként - a be nem avatkozás politikáját hirdette, mondván: ott, ahol a népszaporulatot nem képesek önmegtartóztatással és a házasodási kor kitolásával szabályozni, a természet majd kordában tartja a népességet. - A malthusi ideológia szellemében jártak el az angolok az írországi, majd az indiai éhínségek idején, és hagytak meghalni sok millió embert - idézi fel Melegh Attila, a Népesedéstudományi Kutatóintézet főmunkatársa, hozzátéve, voltak másfajta irányzatok is, mint a francia Condorcet-é, aki szerint a társadalmi igények szabályozzák a termékenységet, ezért nem közvetlenül a népesedési folyamatokba kell beavatkozni.

Az első demográfiai robbanás idején a Föld népessége egymilliárdra nőtt, és a feltételezés úgy szólt: bolygónk legfeljebb kétmilliárd embert képes eltartani. A múlt század közepétől, huszonöt év alatt két és félről négymilliárdra gyarapodott a lélekszám, a becslés pedig ötmilliárdra módosult. Ma már 6,5 milliárdnyian vagyunk, és az előrejelzések szerint 2050-ben kilencmilliárdan élnek majd a világon. A szakértők most azt valószínűsítik, hogy ezen a szinten stabilizálódik a Föld népessége. Ezt az előrejelzést valószínűsíti a második demográfiai átmenet, amelynek során - először a gazdagabb országokban - elterjednek a házasságon kívüli együttélési formák, megnő az egyedülállók és az egyszülős családok száma, a gyerekszám pedig drasztikusan csökken. A szakértő szerint azokban az országokban, ahol a gyarmatosítást követően újjáépülés kezdődött, az iparosodott társadalmakéhoz hasonló demográfiai folyamatok indultak el - igaz, néhol erőszakosan, mint Kínában vagy egy ideig Indiában. A számok azonban azt mutatják, hogy Nepáltól Algériáig vagy Argentínáig egyre kevesebb gyerek születik. Brazíliában - ahol szintén népességrobbanást prognosztizáltak - a termékenységi arányszám nem éri el a kettőt.

Az ENSZ gazdasági és szociális tanácsának elemzése szerint ott tapasztalható erőteljes születésszám-csökkenés és élénk gazdasági növekedés, ahol stabil és kiszámítható a gazdasági környezet, s a közösségi beruházások az oktatásra fókuszáltak. Melegh Attila mindehhez még a nők iskolázottságát is kulcselemként említi. A Szahara alatti övezet az a régió, ahol még magas a termékenység, ezekben az AIDS által is rombolt országokban a társadalom nem tudta megszervezni önmagát. A következmény a polgárháborúk mellett az, hogy a természeti erőforrások sem az ország jövőjét alapozzák meg, hanem egy szűk elit gazdagodását. A társadalom megszervezésének fontos része a legalább minimális szintű szociális háló. A mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, nyugdíjrendszer önmagában is születésszabályozó elem.

Az tehát meglehetős pontossággal előre jelezhető, hányan leszünk negyven év múlva. Azt azonban sokkal nehezebb megmondani, milyen lesz ez a világ, mert a kiegyensúlyozott fejlődéstől beláthatatlanul messze van. A Science folyóiratban Joel E. Cohen, a Columbia Egyetem tanára arra hívta fel a figyelmet, hogy míg 2000-ben 4,9 milliárd ember élt a szegényebb országokban, 2050-re ez a szám majd kétmilliárddal lesz nagyobb, és az érintettek túlnyomó többsége városokban él majd, jóval zsúfoltabban, mint az ezredfordulón. Ugyanakkor a XXI. században az emberiség történetében először fordul elő, hogy a 60 évesnél idősebbek száma meghaladja a négyévesnél fiatalabbakét. Arra a kérdésre, miképpen lesz képes kilencmilliárd embert eltartani a Föld, annyi bizonyosan állítható: a jelenlegi fejlett társadalmak fogyasztási szintjén ennek nincs realitása. Ahhoz, hogy az életfeltételek a világon ne térjenek el egymástól szélsőségesen, a gazdag országoknak kell másképpen élniük. Ha a közösségek nem értékelik át a növekedésorientált fogyasztási modellt, fenntarthatatlanná válik a bővülés - ebben nagyjából már kialakult a konszenzus. A másik nagy feladvány az elöregedés, ami a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát, illetve a társadalmak alkalmazkodóképességét, innovativitását kérdőjelezi meg.

A migráció mind az életfeltételek kisimítására, mind az elöregedés gondjára választ adhat, de itt is a mérték a kérdés - fogalmazta meg Demény Pál, leszögezve: ha beválnak az ENSZ előrejelzései, ebből a folyamatból Európa csak hasznot húz majd. Mert az elkövetkező negyven évben várható mintegy 30 millió bevándorló sokszínűbbé tenné, de alapvetően nem formálná át azt, amit európai kultúrának nevezünk.

Melegh Attila is azt gondolja, nyitottabbnak kell lenni a migráció kérdésében, de az egyenlőtlenségekre ez nem megoldás. A fenntartható növekedéshez az egész gazdasági világrendet kell újragondolni és működését új alapokra helyezni. A munkahelyek teremtését az államok és a globális vállalatok felelősségének tartja. Ennek híján felerősödnek az ellentétek a marginalizált csoportok - országok - között, és a szociális ellátórendszerek sem működtethetők. Jó néhány globális - például a béreket, a pénzpiacokat érintő - szabályozáson sürgősen el kell gondolkodni.

Minél kevésbé hierarchizált a világrend, minél kisebbek az egyenlőtlenségek - állítja a kutató -, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az emberiségnek sikerül világméretű kataklizma nélkül eljutnia a harmadik demográfiai átmenetig. A segélyek nem oldanak meg semmit: a társadalmi, gazdasági kapcsolatokat és az érdekviszonyokat kell átalakítani - az egész világra kiterjedően.

A cikkben megfogalmazott gondolatok közlését a CIB Bank tartotta fontosnak.

Állásbörze Pekingben. Mennyit bír a Föld?