Ez nem kizárólag a törvényjavaslat alkotóinak hibája. A válság lefogja a kezüket: csak annyit engedhetnek az adóprésen, hogy még biztonságosan lehessen fizetni a nyugdíjakat, ellátni a betegeket, megőrizni az iskolák működését.

Azért ott motoszkál a gyanú a fejekben: talán nem csak a válság számlájára írható, hogy Oszkó Péter elvesztett valamennyit a szakértői bátorságból a pénzügyminiszteri székbe ülve. Vitathatatlan, hogy a munkára rakódó terhek csökkentése hasznos a vállalkozásoknak, az alkalmazottak zsebében pedig az szja-sávhatár emelése hagy több pénzt. Ezeket a lépéseket régóta sürgetik az adószakértők - Oszkó Péter is ezt tette még pár hónapja az egyik tanácsadó cég élén. Ezt tehát nem lehet számon kérni rajta, legfeljebb azt, hogy a tehercsökkentés mértéke lehetett volna merészebb.

De itt jön a csakhogy. A javaslatba számos tehernövelő intézkedést bújtattak, amelyek szépen visszavesznek - nem is keveset - a látványosan kommunikált adócsökkentésekből. A cafeteria megadóztatása, a szuperbruttósítás fű alatt mérsékli a nettó bért. Előbbiről persze lehet vitatkozni, utóbbiról viszont - azon kívül, hogy bevételt hoz az államnak - nehéz megállapítani, mi értelme van.

Ha már adópolitikai alapelveket citálunk, idézzük ide, hogy az adózónak a vagyonával, jövedelmével arányosan kell(ene) kivennie részét a közös teherviselésből. Kérdés, hogy az Alkotmánybíróság előtt megállná-e a helyét egy indítvány, amely azt firtatja: vajon az alkalmazott adóalapját növelő munkaadói tb-járulék valóban az adózó jövedelmének tekinthető? Az Alkotmánybíróság ítéletét persze nem könnyű megelőlegezni, ám ha a szuperbuttósítás fennakad a rostán, az igen fájdalmasan érinti majd a költségvetést.

Az ingatlanadótervekben is nehéz felfedezni a bátorságot. Abban szinte kivétel nélkül minden szakértő egyetért, hogy az adórendszer szerkezete torz: túl sokat vesz el a munkajövedelmekből, túl keveset a vagyonból, ezen változtatni kell. Néha a kormányok engedni látszottak ennek - aztán jött a parlamenti önkormányzati lobbi, és visszaverte az értékalapú ingatlanadóról szóló javaslatokat. Ezen tapasztalatok birtokában volt Oszkó Péter is, ám ő már hamarabb, a szocialista frakció előtt meghátrált, javaslatát el se vitte a parlamentig. Azt, amelyik már kétmillió forint felett adóztatta volna a lakóingatlanokat.

Ehelyett benyújtott egy olyat, amelyik négymillió helyett alig egy-kétszázezer lakásra vet ki adót (meg néhány tíz darab hajóra, repülőre, pár ezer gépkocsira). Ebből is csak akkor lesz bevétel, ha az ingatlan tulajdonosa elfogadja az értékbecslést, és nem mutat egy papírt, hogy az ő lakása nem ér többet 29 milliónál. Mérget vennék rá, hogy sok ilyen papír készül majd a közeljövőben. Ezek a bátortalan lépések (nem csak a mostaniak, a korábbiak is) lehetetlenné teszik, hogy Magyarországon valaha is épeszű ingatlanadó-rendszert lehessen bevezetni.

Az adót ténylegesen fizetők tábora az óvatos intézkedésektől nem bővül, csak majd kevesebbet fizetnek be jövedelemadóban, és többet áfában. De a mélyvízben ugyanannyian fognak vergődni, mint eddig.