Az elismerést a fogyasztás, a szegénység és a jólét területein folytatott kutatásaiért nyerte el. Deaton három kérdéskör boncolgatásáért érdemelte ki az akadémia elismerését. A 80-as években azt vizsgálta, hogyan osztják meg a fogyasztók a kiadásaikat a különböző javak között. Létrehozta a Majdnem Ideális Keresleti Rendszert, amellyel meg lehet becsülni, hogy az egyes termékek, szolgáltatások kereslete hogyan függ az ártól és az egyének jövedelmétől. Ez nem utolsósorban a fogyasztási adók bevezetésekor lehet hasznos információ – mégis korlátozottan használják a kormányok.

A zsűri és a tudós: gyakorlati szempontból is hasznosak Deaton megállapításai Maja Suslin / Reuters

A fogyasztási szokások másik aspektusa a költés és megtakarítás aránya: mitől függ, hogy a társadalom jövedelméből mennyit költ el és mennyit takarít meg? Deaton megközelítése, hogy a fogyasztást az egyéni jövedelem függvényében célszerű magyarázni, ma már teljesen elfogadott. A professzor vizsgálta a gazdagság és boldogság közti összefüggést is, s megállapította: van egy pont az egy főre jutó GDP szintjében, nagyjából 1800 dollárnál, amely egyfajta küszöbnek tekinthető.

Minél inkább ez alatt teljesít egy ország, állampolgárai annál kevésbé gondolják magukat boldognak. A pénz mennyisége és a boldogság szintje azonban nincs szoros összefüggésben, hiszen a vagyon nem csökkenti a stresszt vagy a haragot. Az USA-ban évi 70 ezer dollár jövedelem felett már nincs szignifikáns boldogsági különbség, igaz, a lakosság nagy részének kihívás elérni ezt a szintet.

A professzor vizsgálta a szegénységet is, főként azt, hogy hogyan is lehet azt mérni. A Világbank jelenleg 1,9 dollárban határozza meg azt a napi jövedelmet, amely alatt már szegénynek minősül valaki. Deaton szerint borzasztó nehéz statisztikát alkotni a szegénységi küszöbről, ráadásul a Világbank részben összeférhetetlen saját méréseivel, hiszen a szervezet célja a szegények számának csökkentése, ugyanakkor fennmaradása attól függ, hogy mekkorára teszi arányukat.