Az északkeleti sarok felől érkező látogatót egy alakulótér méretű gyöngykavicsplacc fogadja. Két tonna sárga kő, teljesen értelmetlennek tűnne, ha nem ismernénk a sorozatunkban már többször hivatkozott budapesti parkrendezési doktrínát, miszerint minél több a kő és a beton, annál kevesebbet kell kínlódni az úgynevezett gyeppel. Ugyane koncepciót egyébként felfedezhetjük a placctól pár méterre induló, Fuck feliratú eligazító táblával szerelt játszótéren is, amelyet viszont nagyjából 50 százalékban aszfalttal burkoltak - nyilván azért, hogy az egész életükben aszfalton csámborgó bel-budai gyerekek ne érezzék magukat olyan átkozottul idegenül, ha kicipelik őket ide.

Hogy a kultúrparki atmoszféra tökéletes legyen, az amúgy EU-konform, de teljesen semmilyen játszótér mellé egy betonbunkert passzítottak a tervezők. A helyi kertészek tanyája e komor ház, amelynek rácsozata mögött, ahogy illik és szokás, egy közelgő lomtalanítás hangulatát idéző szemétdombot halmoztak fel gondos és értő kezek.

Többnyire hideg vasakat lát a szemlélő, leszerepelt hálós szemeteskosarakat, ilyen-olyan rudakat, tehát a park egykori kellékeit, ámde jó néhány rugós ágybetétet is, amelyek vajon mit keresnek itt? Nem tudjuk, ezért a megfejtéshez olvasóink segítségét kérjük.

A keleti sétány különben számos kellemes meglepetéssel szolgált. Kezdjük azzal, hogy száz métereken át egyetlen szaró kutyát sem láttunk és folytassuk úgy, hogy lehugyozott padot sem. A meghatottságtól remegő ajakkal, elpárásodott szemmel nyugtáztuk azt is, hogy Babits Mihály bronzszobrát már nyolc teljes hónapja felavatták, mégsem hiányzik keze-feje-lába, azt meg pláne, hogy vörös festékkel sem öntötték le, pedig bizonyos szemszögből nézve sokkal kommunistább volt, mint pl. Winston Churchill.

A Budai Önkéntes Ezred szintén színesfém emlékműve is érintetlen, ami direkt érthetetlen, lehet, hogy áram megy benne vagy bekenték valami láthatatlan vegyi anyaggal, amely az emberi bőrrel érintkezve ronda, büdös tintává válik, ennek pedig híre ment, ezért senki sem kockáztat.

A túlsó csücsökben néma főhajtással tisztelegtünk Martinovicsék szarkofág-parafrázisa előtt, vetettünk egy komor pillantást az alumíniumból szobort Kun Béla szépen rekultivált hűlt helyére, majd átcsaptunk a Krisztina körúti oldalra, ahol azonban hamar kiderült, hogy kár volt annyira örvendezni. Világos, hogy a parknak ezt a részét többen használják, mint a másikat, de azért időnként ide is ki lehetne küldeni egy-két derék kétkezi munkást cirokseprűvel és szemeteszsákkal, amit nem úgy kell mondani, hogy szemetesz-sák.

Az ösvény két oldalát jó étvággyal elköltött ozsonnák göngyölegeivel, a közeli közért legalsó polcáról származó homoki borok pillepalackjaival, rothadó fűkaszálékkal, 0,5-ös vodkás ampullákkal, összetört beton járólapokkal, pihenőidejüket töltő forgalomterelő oszlopokkal, egy fekete nejlonharisnyával, valamint egy félig összetört stéggel díszítették, amelyet korábban a műszaki okok miatt zárva tartó Vagon nevű kocsma teraszaként tisztelt és becsült a publikum. A lehangoló képet egy háromévesforma gyerek tette teljessé, akire reggel egy kék csíkos nadrágot adtak, zöld kockás ingecskével.

A sorozat előző részeit elolvashatják itt>>, meg itt>>, meg itt>>, meg itt>>, meg itt>>.