A cserje mellé, egy kőre kis réztáblát csavaroztunk, habár fölöslegesen: Pista mutatott egy érdekes kutyát, amint éppen kakált, odanéztünk, és mire visszafordultunk, a réztábla már nem volt sehol. Hát, mindegy.

Szép, derűs idő volt, pont olyan, amilyentől az ifjonti szívek vidám dalra fakadnak. Éppen ráértem, Pista és Mari pláne, egy közelmúltbeli csoportos létszámleépítésnek köszönhetően, hát gondoltuk, teszünk egy poétikus sétát a Ligetben, Budapest kettes számú kultúrparkjában, úgyis rég láttuk már.

A Hermina út felől rugaszkodtunk neki a kiemelt zöld területnek, ahol boldogan konstatáltuk, hogy minden a régi, megvan például az a klassz, fél futballpályányi aszfaltplacc, amelyen 1970 táján biciklizni tanultunk, egy zöld skolnyikkal; emlékszem, Pistának mindig kilyukasztott gubaccsal volt összehúzva az úttörőnyakkendője, óh, hogy irigyeltem.

A rianásokkal tagolt placcról merész szögekben elmozdult betonlépcsőkön vezet az út egy még nagyobb aszfaltplaccra, a rekreáció jegyében. Közepén áll, rendíthetetlenül a jó öreg Petőfi Csarnok; nyugtázhattuk, hogy a graffitiseken kívül ehhez se nyúlt senki vagy húsz éve, mi több, még a hozzá tartozó gumislaughoz sem, így a kezdetben kicsit rikító épület egyre meggyőzőbben idézi azt a szín- és formavilágot, amelyből vétetett, azaz az autópálya-csomópontokét.

Egy félreeső sétányon folytattuk utunkat, ahol egyszer, sosem felejtem el, Mari megmutatta a Szécsi Pál-os zsebtükrét, tele volt rúzsnyomokkal, istenem; de féltékeny voltam. A sétány közepére legutóbbi látogatásunk óta valaki szobrot állított Churchillnek; Mari azt mondta, jó volna leönteni vörös festékkel, de ekkor jött egy ember vödörrel, és leöntötte vörös festékkel, vagyis a dolog el lett intézve.

A szobortól nem messze van egy ház, amelyről sose tudtuk, mi célt szolgál, viszont olyan ügyesen van tervezve, hogy az alja egy nagy üreg, ahová éppen befért 15 köbméter kommunális hulladék és 50 kilónyi használt ruhanemű. Nagyjából ugyanezeket az anyagokat fedezhettük fel, szintén nagy mennyiségben az épület többi zárványaiban, amelyeket eredetileg úgynevezett vasajtók védtek a kíváncsi szemek elől, ezeket azonban ismeretlen kezek azonnal és készpénzben fizetőhelyekre szállították. Mindent egybevetve az volt a benyomásunk, hogy megint sikerült elcsípnünk egy javában készülő lomtalanítást.

A sörösdobozokkal és papír zsebkendővel komposztált televényen előrehaladva hamarosan elértük a pesti millennium nagyszerű hagyatékát, a Vajdahunyad várát. A tájgondozók, bizonyára nyomós okból, egy millimol vizet se engedtek belecsordogálni árkába, így a sivár vályút a hiányérzettel küszködő publikum jobb híján pillepelackokkal, nejlonzacskókkal és egy rágcsáló tetemével dekorálta. Csak a túlsó végen, ahol tóvá szélesedik, látni némi folyadékot, amely 4 százalékban vízből, 50 százalékban polimerekből, 30 százalékban cellulózázalékból, 10 százalékban sárból és 6 százalékban pestisbaktériumokból áll, persze kérdés, így jobb-e.

Fenn a parton szemrevaló installációt volt szerencsénk felfedezhetni. Az ismeretlen mester kompozíciója, bár címet nem kapott, kétségtelenül azoknak a nemrég öntudatra ébredt aszfaltrombolóknak állított emléket, akiknek elegük lett abból, hogy a Városliget aljzata 50 százalékban aszfalt. Brutális, de hatásos alkotás: másfél négyzetméternyi szilánkosra tört járófelület. Hogy a művet ne piszkálhassák, körbekerítették sárga nejlonkordonnal, amelyre ráírták, hogy Főkert.

A Széchenyi fürdő előtt egy másik olyan műalkotás fogadja a publikumot, amilyent se Pista, se Mari, sem én, de még Feri sem látott korábban: a parkfenntartók olyan gyönyörű kertet csináltak, hogy ezt itt nem is lehet érteni - mintha a Loire völgyében járna az ember. Kár, hogy nemsokára jött egy nagyobb kanyar, és ráfutottunk az Állatkerti körútra, ahol viszont az az érzés hasított belénk, hogy egy hátrányos helyzetű kistérség egyik cudar sorsú községébe csöppentünk: legutóbb a bütykösmedvéndi búcsúban láttuk azokat a műanyag géppisztolyokat és sárga kan macskákkal díszített poliakril fürdőlepedőket, amelyeket az itteni bazárosok árulnak, Európa legszebb népi szecessziós kerítésével szemközt.

De azért van itt még egy jó hír. Nagy sokára elértük az Ellopott Mellszobrok Sétányát, ahol örömmel vettük tudomásul, hogy legalább egy büszt, a Füst Miláné visszakerült a helyére, amióta legutóbb itt jártunk, ami úgy kb. Kr. e. 200-ban lehetett. Somlyó Zoltán és Benedek Elek azonban azóta se került meg, ahogy a mi kis réztáblánk se fog. Hát, mindegy.

Ujjé, a Ligetben...