Szép, gratulálunk

Népszabadság - Reviczky Zsolt

A legfigyelemreméltóbb alak a freskón egy lenszőke Chaplin, de ne menjünk jobban bele, a lokál gyanakvó vezetője vagy alkalmazottja ugyanis a lelkemre kötötte, hogy csak szépet írhatok a házról; látszott, hogy nem viccel, én meg amúgy szavatartó ember vagyok. Szóval: szép. Gratulálunk a helyi városképvédelmi bizottságnak (is).

A kocsmától nem messze egy bódé hűlt helye figyelhető meg, valamint az, hogy az építményt szigorúan a Budapesten érvényes szabályzat szerint bontották le: az egykori elárusítóhely járófelületéül szolgáló, szétszaggatott BKV-s gumiszőnyeget meghagyták, ezt majd csak pár év múlva tüntetik el, amikor az alacsony légköri viszonyok, a szélirány, a fény beesési szöge, a Hold állása és a lokális tektonikai aktivitás mértéke erre a műveletre a legalkalmasabb lesz. A gumiszőnyeg mellett egy konkrét szemétdomb magaslik, amely főként kidobott bútorokból áll össze, de természetesen ez is szabályszerű, mint volt alkalmunk tapasztalhatni, a főváros minden kultúrparkjában kell lennie legalább 1 db lomtalanításra váró szemétdombnak.

A kiemelt zöldbe az ember úgy jut be, hogy mindenekelőtt újfent szembesül a néhány évtizeddel ezelőtti parképítési alapkoncepcióval, tudniillik a fák és a bokrok közé lehetőleg minél több betont, aszfaltot és kőlapot kell betolni, hogy enynyivel is kisebb macera legyen az úgynevezett fű gondozása. Az utazó egyfajta agorán találja magát, sok-sok lépcső és mellvéd között, a hely adottságaiból adódóan a függőleges felületeket itt többnyire a Ferencvárosi Torna Club rajongói kezelik, neoluxszal és megkapó odaadással.

Régi idők koncepciója a Népligetben: mind kevesebb macera legyen a fűvel
Népszabadság - Reviczky Zsolt Ha viszont ezen sikerült túlesni, bátran kimondható, hogy egy egészen jó atmoszférájú parkban találja magát az ember. Pillepalack alig, kitört növendék fát, szétcincált bokrot nem látni, valamint kutyaszart és emberi ürüléket se nagyon. A növényzet dús, helyenként, mondhatni, buja, akár az őserdő, a virágágyások kifogástalanok - bár nehezen megállapítható, hogy ezek a paradicsomi állapotok a parkgondozóknak köszönhetők, vagy annak, hogy a Népligetben, szünidő ide, kánikula oda, alig lézengenek, tehát a kis számok törvényéből adódóan nincs annyi vállalkozó szellemű látogató, amennyi szisztematikusan, csücsöktől csücsökig szétbarmolhatná a tájat. Egy viszont biztosan a parkgondozókat dicséri: a liget összes öntözőcsapja vidáman folydogál, a nevetségesen alacsony vízdíjra tekintettel, valamint arra, hogy az ember ellenállhatatlanul vonzódik a kis patakokhoz, tavacskákhoz, amelyeknek partján vidám és gondtalan az élet.

Persze itt sem stimmel minden, sőt... A már felmagasztalt agorától nem messze van például egy szörnyű, retkes épületrom. Már öt éve is így nézett ki, sőt talán tíz éve is, és semmi jele, hogy valaha máshogy fog, a kőhalmon időtlen idők óta csupán egyetlen komolyabb beavatkozás történt: valaki ráfújta piros festékkel, hogy buzi. Pár száz méterrel arrébb viszont egy nonfiguratív monolitot fújkált össze az ismeretlen mester, az alkotáshoz illő módon kibogozhatatlan üzeneteket hagyva hátra. A neoluxot persze egykettőre le lehet vakarni a szoborról, azzal a kiterjesztéssel, hogy ez nyilván beletelhet nyolc-tíz évbe is - hacsak nem megy ki az a két ember kefével és kromofággal, aki annak idején Churchill mellszobráról is eltüntette a vörös festéket.

De van, amit nehezebb lesz rendbe rakni. Például azt a kedves kerámia domborművet, nagyjából a Vajda Péter utca vonalában - Németh János: Göcsej, 1973 -, amelyet szemmel láthatóan hosszú ideje céltáblaként hasznosítanak a környékbeli jasszok. Már alig van rajta pár négyzetcentiméternyi ép részlet, pedig szeretjük, mert például kiderül róla, hogy Göcsejben a tehén félig-meddig katicabogárnak néz ki, a kecskének meg pont olyan a hátsó lába, mint egy szögletesebb gemkapocs.