Mit jelent ez, kérdezi egy gazdátlan hang, amíg a képen kibontják a barna papírba kötött csomagot, benne egy golyóálló mellény és két döglött hal. Azt jelenti, Luca Brasi ma már a halakkal vacsorázik. Nem tudom, hány évet vagy évtizedet töltöttem el ezzel a jelenettel az agyamban. Meg a többi örök érvényű idézettel, „Tom, kezdek csodálkozni rajtad”, meg „ma rendezem a családi ügyeimet”, és főleg: „az én ajánlatomat nem fogja visszautasítani”. Hány olyan színész van, akit arról azonosított az ember, hogy játszott A keresztapában, mint a nemrég elhunyt Tessio (Abe Vigoda), vagy a tavalyi halott Moe Green (Alex Rocco). Életük szerepe volt a mellékszerep, onnét azonosítjuk őket, hogy aha, ő volt az, akit szemen lőttek a szemüvegén keresztül, ő meg, aki olyan megindítóan szólt az utolsó szó jogán:

„Tom, nem lehetne, hogy mégis elengedjetek? Csak a régiek miatt.”

A művészet megpróbál segíteni a bajban, de a végén magunk maradunk nyüszíteni. Ám egyelőre még élünk, és ádáz kutyaként próbálunk keresni valakit, akire számíthatunk. És ha nem találjuk sehol a felsőbb hatalmakat, akkor itt vannak az alsóbbak a vászonról, Don Corleone, ahogy türelmesen végighallgat bennünket. A hatalom nem véd meg, csak az a nagydarab, szmokingos ember, aki még a lánya esküvőjén is időt szakít ránk, miközben hatalmas kezével a kölyökmacskát simogatja. Tudjuk, a lelkünket adjuk éppen el neki, de van, amikor megéri.

Itt ülünk újra a moziban, és újra egyben nézhetjük a filmet, nincs reklám és nincs pisilni kell, csak ezek a varázslatosan szép férfiak a sötét öltönyükben, Marlon Brando és Al Pacino. Olyan szépek, hogy megfelelő nőket már nem is tudtak melléjük találni. Ez a férfiak világa. Bár az volna. Mert csak várjuk, várjuk a belénk vésődött mondatokat. Jön a csomagolt hal, és akkor egyszerre azt mondják: Luca Brasi a halakkal alszik. Nem vacsorázik, alszik. Jól hallom, jól látom, jól olvasom. Lehet, hogy az élmények szebbek a valóságnál. De inkább azt mondom: mindig mond valami újat ez a film. Maradjon is így.