A Keresztapa újratöltve: hatalmi játékok

Ahhoz nem fér kétség: ez a mű erőteljes a maga bárdolatlan és őszinte kegyetlenségében. Szinte beszippantja a nézőt. Művészi szempontból makulátlan alkotásról van szó, és társadalompolitikai szempontból is jelentős. Azt a tíz évet mutatja be – a második világháború végétől az ötvenes évek közepéig –, amikor a szervezett bűnözés különböző ágazatait kézben tartó, olasz bevándorlókból alakult öt New York-i család között belháború dúl, hogy ki irányítsa az Egyesült Államok legfelsőbb politikai köreire is hatni tudó gengszterbandákat.

Brando arctorzulását készítik elő

A film az öt közül a Corleone családra koncentrál. Don Vito Corleone kiterjedt politikai, bírói és rendőri kapcsolatokkal bír. Francis Ford Coppola filmje mutatta meg elsőként, hogy a szervezett bűnözést a hatalom nemcsak elnézi, hanem egyenesen támogatja is, felhasználva saját céljaira. Ezt az törékeny együttműködést nem akarja Don Vito veszélyeztetni, ezért nem akar belevágni a sok pénzzel kecsegtető kábítószer-kereskedelembe.

A hollywoodi klisékkel ellentétben A keresztapa nem a jó és a rossz küzdelméről szól. Ebben nagy szerepe van Mario Puzónak, aki az adaptált regényen túl a forgatókönyvet is együtt írta Coppolával. Nincsenek benne klasszikus álomgyári hős karakterek sem. A motivációjuk sem érzelmi alapú, hanem szociológiai. Puzo tényszerű elemzést ad egy olyan civilizációról, melyben a hatalom és a bűn összefonódik. Ezekre az alapokra „pakolta rá” Coppola a gengsztermítoszt.

A maga nemében egyedülálló, és azóta is meghaladhatatlan művészi alkotás jött létre.

Az erőszak, az izgalom és a drámaiság sokkoló és idegtépő élménnyé teszi A keresztapát. Nem mellékesen zsigerien (amerikai) olasszá, bár az ellenük irányuló negatív láttatás ellen az olaszok azóta próbálnak – mindhiába – tiltakozni.

Filmtörténeti ugródeszka

Martin Scorsese (Nagymenők, Casino) az abszurditásba hajló erőszak ábrázolásával, Brian de Palma (A sebhelyes arcú, Aki legyőzte Al Caponét) a filmidővel és a forma játékosságával tudott újat mutatni a műfajban. Az ezredfordulón David Chase alkotta meg a corleonizmus tökéletes parafrázisát: a Maffiózók című televíziós széria a Soprano család történetén keresztül mutatja meg, hogy a klán még mindig fontos, de a hatalom már nem annyira szolgálatkész. Hogy ez a világkép aggasztóbb, mint Coppoláé? Igen. De ez nem tartozik a digitális felújításhoz.

Mítosz a sorsszerűségében vergődő emberről

A keresztapát egyetemista koromban Fáy Miklós barátommal láttam először, másodszor és még jó néhányszor. És aztán minden évben megnéztem legalább egyszer – egészen a legutóbbi időkig. A keresztapa ugyanis nem gengszterfilm, nem korrajz és nem társadalomkritika, nem értek egyet az elemzőivel. Nem is a színészi munka, díszlet vagy zene az, ami nem engedi el az embert – miközben természetesen ezek is fantasztikusak. Az a nagyon mély felismerés teszi szinte szükségletté A keresztapát, az teszi hasonlatossá a nagy mítoszokhoz, ahogy bemutatja a sorsszerűségben vergődő embert.

Ahogy a legféltettebb család védelme érdekében a hatalom teljes eszköztárát bevetik, ám végső soron ez vezet a családi kötelékek felbomlásához és elpusztításához. Nekem ez a történet arról szól, ahogy a változó idők során akár a nemes célok érdekében bevetett hatékony eszközöket sem tudjuk uralni, és végül saját magunk előtt is kiszolgáltatottan heverünk a sárban. De mégsem a példátlan a legjobb jelző rá, hiszen ez a film iskolateremtő is. A Breaking Bad, a House of Cards, a Boss című sikersorozatok A keresztapa köpönyegéből bújtak ki – összegez Dessewffy Tibor, az Elte Digitális Szociológia Kutatóközpont vezetője.

Díjak és elvek

Marlon Brando ezzel az alakítással Oscar-díjat kapott, de az amerikai őslakosokkal szembeni diszkrimináció miatt nem vette át. Maga helyett egy indián törzshöz tartozó fiatal nőt küldött, politikai kiáltvánnyal a kezében.