Valaki mindig megússza
Tegyük föl, csak a föltevés kedvéért, hogy a filmkészítők, mint derék és becsületes emberek, nem azért kezdenek el forgatni, mert úgy gondolják, hogy ez is csak egy munka, mint a sírásás vagy az eldugult piszoárok leeresztése, valakinek ezt is el kell végeznie. Szívüket-lelküket beleadják, meghozzák a kényszerű kompromisszumokat, főhősnek megteszik Jason Stathamet. Komor, mogorva férfiú, máshoz nem is nagyon ért, mint ugrik, fut, tornázik, és közben szigorúan összeszorítja az ajkát. Sajnos a baj nem jár egyedül, Statham óhatatlanul korlátozza a kollégákat is, a mellé küldött szekundáns, Ben Foster is kénytelen egy anyagból gyúrni a figurát, még ha kicsit tehetségesebb kézzel is. De ha ez az ára egy újabb randevúnak Donald Sutherlanddel, talán megéri, Sutherland megereszkedett szemhéjai több életbölcsességet sejtetnek, mint az ifjú kollégák elszántsága. Tegyük föl, hogy ennyi az egész film, látszólag lőnek, ütnek, hegyes tárgyakat vágnak egymás lágyabb részeibe, de mindezt csak azért teszik, hogy belenézhessünk a vízszínű szemekbe, és azt mondjuk, nem olyan nagy dolog az élet, de lehet szeretni.
A baj csak az, hogy az arányok nincsenek rendben. Ha Sutherland ott gurigázik székében a vásznon, akkor egy kicsit mégis vele kellene foglalkozni. Ha arról szól a film, hogy lehet szeretni az életet, akkor ne a halált dicsőítse, vagyis a halálosztogató bérgyilkost, aki nem tudja, kit és miért, de ha tudja, akkor is megteszi, mert... Azt se tudom eldönteni, hogy mi az, amiért megteszi. Persze, pénzért, de aztán kiderül, hogy mégsem a pénzért, hanem a profizmus dicséretéért. Nem tudom, mikor hatalmasodott el az amerikai filmeken ez a profizmuscentrikusság, jönnek emberek, akik felrobbantanak, lelőnek, megmérgeznek, aprófává hasogatnak, és mindezt csak azért, mert „ez a munkájuk”. Egy egész rossz lelkiismeretű generáció kap felmentést ezektől a filmektől, illetve: dehogy kap. Szerencsére ezek a filmek igazán rosszak, senkinek sincs nullánál több dimenziója benne, egyik értelmetlen, bár kalandos gyilkosságtól a másikig megyünk, és csak annyi tartja össze a történetet, hogy a főhősöket ugyanúgy hívják, amíg meg nem halnak, vagy terepjárójukkal bele nem vesznek a végtelenbe tartó amerikai országutak valamelyikébe.
Bele tudok törődni, hogy nem az új Fellini-filmek a mozik újdonságai, de azért egy ilyen alkotásba, mint A mestergyilkos, nagyon nehéz beletörődni. És nem azért, mert minden métere pocsékolás,minden ráfordított pénz téves befektetés, hanem mert még mindig ott tartok, hogy a filmkészítők derék emberek, csak akartak valamit mondani. Valahová elrejtették a lényeget, és nem találom. Talán arrafelé lehet, amikor a Statham alakította bérgyilkos Schubertet hallgat a csodálatos hifiberendezésésén, és csak annyit akar a film mondani, hogy az élet nagymenői még mindig az analóg hangrögzítés hívei, vesszen a digitális technika. Vagy hogy Schubertért ölni tudnak. Mi több, ölnek is. De akkor látni kellene egy olyan jelenetet, amikor bérgyilkos úr a csalárdul megszerzett dohánnyal felkeres egy obskúrus lemezboltot, és hosszan válogat a bakelitek között, végül megtalálja azt a változatot, amiért legalább a más ember kezét tűzbe tenné. Ehelyett a főhős mulat, ledér nőket tesz a magáévá, semmi sem utal kifinomult lelkére. A nézőnek meg csak az a tanulság marad, hogy a rendező, Simon West egyszerűen csak látott már filmet életében, amelyben ezt a lassú tételt használták, nem kellett messzire mennie, Kubrick a Barry Lyndonban, Tony Scott Az éhségben játszotta, de benne volt a Zongoratanárnőben is, valamelyiket csak megnézi egy rendező. Végül egyetlen tanulságot tudtam levonni a film alapján, elnézve a két bérgyilkos hajállományát: az emberek munkakörben elkövetett leölése ritkítja a hajat. Még egy ok, hogy ne tegyünk ilyesmit.
Még egy okot tudok arra is mondani, hogy miért ne nézzünk európai filmeket, és ez Francois Ozon lágy szépelgése, a Menedék című, amelyben megint figyelmeztetik a kedves nézőket a heroin veszélyeire, az anyaság vagy legalábbis a várandósság szépségeire és arra, hogy a homoszexualitás nem betegség. Klasszikus film a filmért, se oka, se következménye, se célja, se szándéka. Ozon egy fordulatért (azért az egyért) föláldozza a főhős jellemének logikáját, amit megértek, mert különben végképp nem volna forgatókönyve, de a szándék, sajnos, túlságosan is nyilvánvaló. Közben elsüt néhány ásatag filmközhelyet a gazdagok boldogtalanságáról, beilleszt néhány sehová nem vezető epizódot, de így is alig jön ki neki a nagyfilmhez dukáló kilencven perc. Fölöslegesen aggódott a mester, moziban ülve legalább százkilencvennek tűnt.
