Fogmosás után
Az idei fiesztának különben keresve sem találhattak volna jobb hétvégét, valahogy minden összejött: a vasárnapi minimálzimankót leszámítva alighanem mindenki otthagyta a pállott szobát, a télikabátok is a fogason maradtak. Talán nem túlzás: visszavonhatatlanul itt a tavasz. Azt most nem nagyon sütnénk el, hogy a dzsessz is a kikelet zenéje, egyrészt, mert nem hangzik jól, másfelől pedig nem is igaz. A közvélekedés szerint a dzsessz fülledt, szívig hatoló, füstös, nemritkán izzasztó műfaj, természetes közege inkább a nyár. Vagyis amikor egy lemezt csempészünk a lejátszóba, netán elzarándokolunk akár a nevezett, akár másik budapesti dzsessztematikájú egységbe, hah!, megcsap minket a nyár lehelete, szerencsére általában fogmosás után. Frissen.
És ezen az sem változtat, hogy még csak március van. A Magyar Jazz Ünnepe, akárcsak korábban, az idén is vonzó programnak bizonyult a dzsesszrajongók körében. Az emeleti koncertteremben jókora dózist kaphattunk a nyárból, úgy a hő- mint a vérmérséklet szempontjából, s ami máskor talán idegesítő lehet, azt most természetesnek fogtuk fel: ezen a hétvégén mindenkit ugyanaz kormányzott a Budapest Jazz Clubba. Legyen szó a kemény magról, zenésztársakról, korosodó párokról vagy épp a meglehetős nagy számban megjelent úgynevezett fiatalokról – nem a „dzsesszt hallgatni menő” attitűd terelte egybe azt az esténként pár száz embert. Hanem hogy úgy érzik: tényleg van mit ünnepelni. Hogy ez így legyen, azt a szervezőknek érdemes megköszönni, akik a mostani víkenden is ügyeltek arra, egy percig se unatkozzunk. Könynyedség, ujjgyakorlatnak tűnő virtuozitás, szívfacsaró melankólia, ízes életigenlés, némi kísérletezés, különböző nyolcadokban való bólogatás és lábdobogás, körülbelül így lehetne összefoglalni slágvortokban az elmúlt hétvégét.
A nevével nyilván Django Rheinhardt előtt tisztelgő Django Free adta meg az alaphangot, nem is teketóriáztak sokat, könnyű kézzel odavetett vázlataik tulajdonképp nem is skiccek, halálpontos hangulatrajzok inkább.La Bella Laurence nyilván nem gondolta, mikor egy liberchies-i lakókocsiban világra hozta a purdét, hogy majd’ száz évvel később fia szellemében kelt muzsikára rázzuk a ráznivalót egy budapesti nézőtéren... Hanem a hangulat mediterrán és francia, ennél pedig most elképzelni sem tudunk kellemesebbet, n’est ce-pas?
Miután Gonda János átveszi a Pernye Jánosról elnevezett életműdíjat, Snétberger Ferenc lép a színpadra, és nemcsak azért, mert ő az idei Szabó Gábor-díjas. Szerencsére nem csak azért. Egy szál gitáros koncertet ad; a szerény, halk szavú fél óra olyan, mint a szerény, halk szavú ember mondatai: pontos és igaz. Noha eladdig is csenddel adózott a nézőtér a színpadi embereknek, most valahogy még feszültebb figyelem kíséri, ahogy a nagyszerű zenész átszűri és egybeformálja az őt ért hatásokat, legyenek azok roma, brazil zenei hagyományok vagy éppen dzsesszimpressziók. A számos csatornán befolyó muzsikák olykor gyors, máskor éppen lassú léptű folyammá válnak odabenn, úgy árasztanak el, hogy csak győzzünk levegőt venni idekinn.
A Márkus Tibor vezette Equinox Quartet ezen az estén néha oktetté vált, a kemény magot olykor fúvósok és énekesnő egészíti ki. Azt azért sajnáljuk, hogy – ki tudja, miért –Kovács Linda megfelelő hangosítását nem sikerült megoldani, ezért a kellemes hang néha elvész a hangszerek között, néha egészen úgy érezzük: ott sincs egyáltalán. Ami azért furcsa, mert a Budapest Jazz Clubban rendszerint szépen és jól szólnak a koncertek. Ettől függetlenül persze élvezhető a produkció és érezhető a kontraszt, ami a mély és személyes Snétberger után a sodró és hangszerelésben is dús Equinox között feszül, fel is lélegzünk, ez egy másfajta tudatállapot.
Mire a Fábián Juli Jazz Riff jön, már megint minden úgy szól, ahogy szólnia kell. Meg ha nem úgy szólna is: annyira érzik a színpadot mind az öten, olyan öröm sugárzik róluk, hogy valahogy lehetetlennek képzeljük a rontást, elképzelhetetlennek, hogy ez az este rosszul sikerüljön. Szerethető, szokták mondani a Jazz Riffre. Ami persze igaz. A spenót + tükörtojás is szerethető tud lenni. Inkább fogalmazzunk úgy: nem lehet nem szeretni. Közvetlen, pontos, energikus és többnyire velőig hatolóan jó.
És elmondható ez a háromnapos dzsesszfi eszta többi résztvevőjéről is. Az igazán ínyencek talán sajnálják, hogy a legbrutálisabb kísérleti zenék nem fértek a kínálatba, de azért koncertek után jammelő Bolla Gáborék vagy Borbély Mihályék, a szombaton játszott Koala Fusion, Egri János kvartettje, a Montreux-ből díjat elhozó Finucci Brothers duó, a nagyon fi nom Kozma Orsi Quartet még talán nekik sem okozott csalódást. Ahogy a zárónap fellépői sem, mondjuk a Bacsó Kristóf Quartet, vagy a Karosi Júlia nevével fémjelzett négyes, esetleg a Tóth Viktor Tercet. Nyilván közhely, de aki kicsit is dzsesszbarát, e három nap alatt bőven volt módja csemegézni. Aki pedig a széksoros nézőtér helyett inkább asztalnál üldögélve szereti forrón, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszakosait hallgathatta odalenn.
A mellettem ülő S.-sel közben mi is átadtunk egy képzeletbeli díjat: a város legmázlistább kandeláberének járót. Az elismerésben az idén is a Budapest Jazz Club emeleti koncerttermének nyitott ablaka előtt izzó fényforrás részesült, ünnepi jelleggel.
