Ellentétes félidők
Akár fordítva is történhetett volna. Tudjuk, Grecsó Krisztián Máté Gábor kérésére írta tovább, illetve alakította át Tersánszky Józsi Jenő Cigányok-ját. A végeredmény mégis olyan, mintha egy súlyos mai társadalmi kérdéseket ügyetlenül feszegető friss darabot próbáltak volna meg a régivel életképesebbé tenni.
Másképpen nehéz elképzelni, hogy egy előadás két része ennyire ne találkozzon egymással. Az elgondolás persze elvben lehetne működőképes. Akár hatásos is lehetne az irodalmi cigányidill és a mai valóság kontrasztja. Tersánszky múlt század húszas éveiben született darabja kicsit olyan, mint Móricztól a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amennyiben ifjú házasok huzakodós idilljét teszi színpadra. Csak míg Móricznál a házastársi konfliktusban a dzsentri életforma, mentalitás, életfelfogás lényege jelenik meg, addig Tersánszky történetéhez csak koloritként, színes háttérként járul, hogy történetesen cigányok a hősei.
Tersánszky színpadán anekdotikus, de nem mesebeli, hanem a valóságból vett, jól kereső, polgárosult városi zenészek lépnek föl, míg Grecsó Molotov-koktéllal és sörétes puskával üldözött szerencsétlenjei faluvégi, munka nélkül tengődő romák. Az etnikai azonosság mellett, mondhatni, osztálykülönbség van a két réteg között. Így a második részben, a merénylet, a gyilkosság után a színészek ugyanabban a szerepben, mégis egészen más figurában térnek vissza, mint amilyenben a szünet előtt távoztak. Lecsúsznak néhány fokot a társadalmi ranglétrán, s ez már értelmetlenné teszi az összevetést. Nem világos ugyanis, vajon valaha volt vagy sohasem volt cigány életforma jelenik-emeg az első részben, és így az sem tudható, valójában mi kapcsolja össze a két részt, mi a Tersánszkytól vett indítás funkciója, mivel járul hozzá az a Grecsó-darab értelmezéséhez. Két ellentétes félidő –mondanák sportközvetítők.
Grecsó Krisztián fél darabja azonban magában is hatásos. Egyszerűen azért, mert posztmodern vasvillával ugyan, de a mai magyar társadalom legfontosabb, legizgalmasabb nyavalyáit hányja színpadra. Nemcsak a cigány-magyar együttélés bonyodalmaiba megy bele talán példátlan mélységekig, de az elmaradottság, a nyomorúság sok színét és szólamát szövi bele a reménytelennek látszó nyomozás történetébe. Merthogy
Grecsó darabrésze azt mutatja be, miképpen teszi lehetetlenné az igazság kiderítését egyfelől a hatósági emberek dilettantizmusa, trehánysága és főképp érdektelensége, másfelől a cigányok ragaszkodása hagyományaikhoz, babonáikhoz, rítusaikhoz. A nyomokat, mondhatni, egyesült erővel tüntetik el a szakszerűtlenül dolgozó tűzoltók és rendőrök, meg a halotti szertartásaikhoz ragaszkodó romák. Valóságos kultúrharc folyik a felboncolandó áldozat teteme körül. És persze legalább olyan éles küzdelem kerekedik az életidegen felvilágosultság, liberalizmus és a jelen valóságában sok okot találó előítéletes gondolkodás között. Az előadás végül is igen erőteljesen érzékelteti azt a társadalmi gubanchalmazt, amelynek bármely szálát húzzuk is meg, egyre kibogozhatatlanabbá válik.
Máté Gábor rendezése érezhetően stilizálásra, elrajzolásra, a naturális valóságtól való elrugaszkodásra törekszik. A felszíni valóság leképezésénél lényegibbet szeretne mondani. Az előadás cigányai nem cigánykodnak, inkább csak jelzik a közismert roma jellegzetességeket. Ebben Keresztes Tamás, Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán a legjobb, Szacsvay László öreg prímásként bevettebb eszközökkel remekel. Rajkai Zoltán félelmetes tanulmányt ad elő egy urizáló hivatalnok nyomorúságos mulatozásáról. Kitűnő Fekete Ernő intelligens, de munkáját teljesen céltalannak tudó, leginkább fejfájós nyomozója, Bán János tönkrement alkoholista orvosa, Kiss Eszter Budáról jött újságírója.
Füzér Anni ruhái a figurákhoz illők. Cziegler Balázs praktikusan ki-befordítható, fehér papírfalú elvont térbe helyezte a játékot. Fölülről fekete festék csorog alá, becsíkozva az egész díszletet. Egy alapgondolatában elhibázott, mégis nagyon fontos és erős előadást zárva le.
