Szép termést ígérő szőlőlugasok és különleges rózsák között haladunk a takaros családi ház bejáratához. – Bolgár fajták, a feleségem telepítette ide, akivel éppen ötven éve ismerkedtem meg Szófiában – mondja, aztán távolabbra mutat, s magyarul folytatja: – Az ott meg a Zala gyöngye! Kiváló borokat készítettem abból is – mondja büszkén, aztán elkomorodik a tekintete: – Öt éve hunyt el a feleségem, csontvelőrákban. Azóta eladom a termést, mert az óbort se nagyon iszogatom. Mély sóhaj szakad ki belőle: – Egyedül élek a hatszobás házban...

Odabenn a gyermekkoráról mesél. – Édesanyám Clevelandben született, kivándorló szlovák család gyermekeként, amikorra én megszülettem, szüleivel együtt már hazatért a Korpona (Krupiná) melletti Rikincsicébe. Kicsi koromtól angolul tanított, apai nagyapám pedig oroszul, mert ő meg Szibériában húzott le fogolyként öt esztendőt. Középiskolába Ipolyságra írattak be, ahol az ötvenes évek elején csak szlovák tannyelvű osztályok léteztek, holott a kisváros színmagyar volt. Itt fél év alatt megtanultam diáktársaim nyelvét, aminek később is nagy hasznát vettem. Innen a prágai Károly Egyetemre vezetett az utam, ahol orosz–koreai szakra iratkoztam be. A kollégiumban jemeniekkel laktam, akiket arra kértem, hogy más nyelven ne is szóljanak hozzám. Szótárat vettem, nem volt könnyű, mert az arabnak hatalmas a szókincse, de néhány hónap elteltével ezen a nyelven is megértettem magam. Harmadévesként egy szemeszterre a bolgár fővárosba küldtek a szláv nyelvek tanulmányozására. Akkortájt sokat vonatoztam, és egy csinos román lánnyal ismerkedtem meg. Az ő kedvéért kezdtem az anyanyelvét tanulni, többször jártam náluk Nagyszebenben, ahol az édesanyjával németül, az édesapjával pedig magyarul beszélgettünk. Ezután arra kértem a szófiai kollégium igazgatóját, hogy román szobatársaim lehessenek. Így aztán úgy fél év múltán, amikor ismét meglátogattam a leányt, már olyan jól beszéltem románul, hogy Viorica azt hitte, eddig valamiért titkoltam, hogy folyékonyan beszélek románul.

Mosolyogva folytatja: – Aztán újabb hölgy tűnt fel az életemben, a későbbi feleségem, Szerafima. Akinek a Várnától nem messze levő szülőfalujában törökök laktak. Ha hiszi, ha nem, amikor feleségül vettem őt, a lagzin velük ugyancsak az ő anyanyelvükön társalogtam. Miként Szófiában a lengyel, a szerb, a horvát, az orosz, a magyar és a líbiai évfolyamtársaimmal is. Mielőtt hazatértem, már mongolul is gagyogtam, mert az utolsó két szemeszterben meg velük laktam a koleszban – idézi fel a régmúlt időket.

Egyetemi oktató lett, és tolmács. Doktori disszertációjában a török és a tatár nyelvhatásokat és jövevényszavakat elemezte, amelyek közül sok éppen magyar közvetítéssel jutott a szlovákba. Felcsillan a szeme: – A bakui egyetemen szereztem meg a doktori fokozatot. Tizennégyszer tartózkodtam ott, mindig két hétig, illett hát, hogy megtanuljak azerbajdzsánul is... Az urdu nyelvet amolyan kedvtelésből választotta, aztán a hindi és a perzsa következett. Majd az üzbég és a vietnami. – Mindkét helyre csehszlovákiai cégek tolmácsaként kerültem, oroszul, franciául jól beszéltem, de én mindig azt tartom, hogy akkor tisztelem meg leginkább a beszélgetőtársaimat és üzleti partnereimet, ha az anyanyelvükön társalgok velük. Ha hibákat is vétek, akkor is nagyra becsülik ezt a gesztust. Évekkel ezelőtt Irakban angolul kérdezősködtem az utcán, s majdnem nekem rontottak. Amikor arabra váltottam, átöleltek, egy héten keresztül kézről kézre adtak, sehol sem engedtek fizetni!

Ugyanez történt vele Líbiában is, ahol meg az olaszt nem kedvelték túlságosan. A múlt század hetvenes éveinek végén több mint egy évig élt itt, ugyancsak tolmácsként. „Kadhafit mindenki istenítette, mert a hatalmas olajbevételeiből valamennyit mindenkinek juttatott. Minden fiúgyermek után havi hétszáz dollárt utalt a családnak. Nem csoda, hogy még mindig nem sikerül őt megbuktatni” – villant fel egy aktuálpolitikai témát.

– A vietnami! – vágja rá gondolkodás nélkül a kérdésemre, hogy melyik a legnehezebb nyelv. – Ugyebár egy-egy vietnami szónak a hangszínek és a hangsúlyok szerint más-más jelentése van. Ezt az európai ember nehezen tanulja meg. Miután nekem úgy-ahogy sikerült, s a délkelet-ázsiai országban gyakorolhattam is, nekiduráltam magam a kínainak és a japánnak is. A két ország pozsonyi nagykövetségének diplomatáival már szintén az ő anyanyelvükön igyekszem szót érteni.

– Csak azok az írásjelek!... – sóhajt, és elmeséli vietnami esetét. – Vacsorára ananászt kértem, de rossz hangsúlylyal mondtam, és az a szó már egy vulgáris kifejezés volt. Mégis hozta a pincérnő a kért gyümölcsöt, mert megértette, hogy külföldiként tévedtem.

Egyébként még finnül szeretne megtanulni, Turkuban élő barátját így is szeretné megtisztelni – teszi hozzá. Bevezet a dolgozószobájába, amelynek a polcain szótárak, hangszalagok, CD-k. – Télen majdnem egész nap itt tartózkodom, mindennap más-más nyelvet gyakorolok. Így aztán havonta legalább egyszer sorra kerül valamennyi. Itt a feleségem is velem van – mondja, s a falon levő fényképre mutat. – Estefelé meg szlovák népdalokat és negyvennyolcas honvédnótákat dúdolgatok. Azok gyermekkorom óta nagyon tetszenek. Márciustól novemberig nincs megállás, hajnali négykor kelek, megöntözöm a kertet, ott tüsténkedem kilencig, aztán meg naplemente előtt. Ahogy a latin mondja: ép testben ép lélek, ehhez tartom magam. Esténként a pozsonyi barátaimmal tereferélünk, a vasárnap viszont a két leányomé és az unokáimé. Ők hoznak életet az amúgy csendes házba. A leányaim csak angolul tudnak, de az unokáim fogékonyak több nyelvre, a magyarra is.

Arra a kérdésre, hogy milyen módszerrel lehet ennyi nyelvet elsajátítani, gondolkodás nélkül válaszol: a megfelelő motiváció a lényeg. A szerelem, a barátság, a másság megbecsülése. És persze a szorgalom. Sokat és bátran kell beszélni azon a nyelven, amelyet éppen tanulunk, nem kell tartani az esetleges kudarctól, félreértésektől.

Évekkel ezelőtt ifjúsági rádiójátékokat is írt, több verseskötetet is megjelentetett. Az utóbbit magánkiadásban. – Mostanság egyetlen kiadó sem lát üzletet a verseskötetben – magyarázza. Kezembe fogom a vékony szlovák könyvecskét, Cierna lalia (Fekete liliomok) a címe. – Jelképnek szántam és figyelmeztetésnek minden sorát is. Már a fiatal leányok közül is egyre többen cigiznek, szipóznak, káromkodnak, lazulnak az erkölcseik. Hova süllyed ez a világ, ha a gyengébb nem képviselői is így eldurvulnak? Látja, ezért vonulok vissza a kertembe, és a könyveim meg a szótáraim közé. Mert ott nyugalmat és szépséget találok, újabb meg újabb szellemi kincseket fedezek fel – vallja meg a kapuban, miközben nyújtja a kezét, s magyarul köszön el: „Isten áldja”.

Névjegy

MILAN ODRAN

Szlavista, orientalista, tolmács és költő, akit országszerte a legtöbb idegen nyelvet beszélő szlovákként ismernek.

1974-ben született a közép-szlovákiai Rikincsicében. „Eddig három verseskötetet adtam ki, a bemutatót mindig a szülőfalumban tartottam. Mert verseimben az ottani vonzó tájat, a természetet jellemzem és siratom, amelyet gyermekkoromban még nem pusztítottak és szennyeztek, mert elődeim tiszteletben tartották az évszázados értékrendet.

A tisztesség és nem a zsákmányszerzés mohó vágya vezérelte életüket.”

Esténként a Koránt is olvasgatja FOTÓ: SOMOGYI TIBOR