– Az RTL Klubnál hat évvel ezelőtt kezdtél dolgozni, az Aktáknál.

– Már ilyen régen volt? Miután odakerültem, még két Akta ment adásba, azóta a műsor szünetel, csak nagyon ritkán, alkalmi kiadásokkal jelentkezik.

– Ekkor, 2002-ben hívott az induló XXI. Századhoz Kotroczó Róbert.

– Eredetileg nem is tudtam, hogy lesz ilyen műsor, hiszen „aktásnak” jöttem el a konkurenciától, a TV2-től, ahol főleg a Tényekben, ritkábban a Jó estét, Magyarországban! dolgoztam. Kizárólag aktuális műsorokban. Boldog két és fél évet töltöttem az akkor Kert Attila által vezetett szerkesztőségben, ma is szinte mindenkivel tartom a kapcsolatot. Amikor a XXI. századhoz kerültem, két kolleganőmet már ismertem, Maronics Annamáriát és Moskovics Juditot, a közrádió korábbi riportereit, akik annak idején még engem faggattak, mint riportalanyt, amikor utcára kerültem a megszűnt  TV3-ból. Biztosra veszem, hogy az a műhely, Elek János vezetésével meghatározta az egész pályámat. Nagyon hálás vagyok neki. A mesteremnek tekintem.  

– Miről szólt az első riportod a XXI. században?

– A magazin első adása is volt egyben, az ördögűzésről készült az összeállítás. Nem kuruzslók meg halott-látók szólaltak meg a riportban, hanem a katolikus egyház tábori püspöke.

– Az RTL Klub meg a TV2, illetve a TV3 előtt már láttál közelről kamerát és mikrofont.

– Valóban, hiszen 1995-ben a Magyar Rádió miskolci stúdiójában, majd  1996-1998 között a Zemplén Televíziónál dolgoztam. Le sem érettségiztem még, amikor már lehetőséget kaptam Miskolcon a rádióban. Még szalagon dolgoztunk, pengével vágtunk, és nem használtunk számítógépet. Ami pedig a Zemplén TV-t illeti, annak idején az ország első tíz helyi televíziója közé tartozott.  Többek között Sátoraljaújhelyt, Sárospatakot és Kisvárdát látta el műsorokkal, de lehetett fogni  Felvidéken és Kárpátalján is. Riporter, szerkesztő és műsorvezető voltam. Előfordult, hogy a tévé-nél nem volt fűtés és kesztyűben vágtunk, mondtam a híreket, s látszott a leheletem. Tisztességes újságíróként próbáltam dolgozni, de egyszer majdnem felfüggesztettek, amiért egy országgyűlési képviselőt nem mutattunk meg a híradóban. Balhés figura voltam, s amikor eljöttem, azt hiszem, nagy kő esett le a Zemplén Televízió főszerkesztőjének a szívéről. Szerintem ő rokonszenvezett velem, de nem tehetett semmit. A városból való távozásom néhány helyi politikus kifejezett örömére szolgált.  

– Nemcsak a tévés karriered indult Sátoraljaújhelyről.

– Ott is születtem, ott jártam közgazdasági szakközépiskolába, ahol könyvelést, statisztikát és vállalati tervezést tanultam. A szüleim szántak erre a pályára, én meg szívesen mentem, mert nem volt ki a fiú kosárlabdacsapat, annyi volt a lány. Aztán Sárospatakon a Comenius Tanítóképző Főiskolán is hasonló arányokkal találkoztam.  Olyan iskolákat végeztem, amelyeknek semmi közük ahhoz, amit ma csinálok.

– A XXI. században te készítettél riportot Wass Albertről és Az utolsó szó jogán címmel Kádár Jánosnak, az MSZMP Központi Bizottsági ülésén elhangzott beszédéről is.

– Az utóbbi riportban a tényeket próbáltam meg egymás mellé rakni. Amikor a beszéd 1989-ben elhangzott, nekem még kötelező volt oroszul tanulnom, de a szovjet himnuszt már átlapoztuk az énekkönyvben. A tanárok pedig valamiféle zavaros Kádár-beszédről ejtettek szót egymást közt a folyosón. Nos, ebben a műsorban nemcsak a Kádár-beszéd hangfelvételéből játszottunk be részleteket, hanem meginterjúvoltam az akkor hatalomban lévők közül Berecz Jánost és Pozsgay Imrét is. Ennek a riportnak volt szerintem egy  igen fontos része, nevezetesen az, amelyben megszólalt Lehóczky Pál pszichiáter.  Ő a  Kádár-beszédet a saját szakmája szerint elemezte. Jó néhány napig tartó munka, többszöri lejátszás után mondott orvosi szakvéleményt a műsorban.

– A Wass Albert-riport készítésekor kemény fába vágtad a fejszédet.

– Az egyesek szerint  rizikós téma engem nem bátortalanított el. Sőt. Wass Albert megítélésére voltam kíváncsi, de nemcsak irodalmi meg politikai szemszögből. A Romániában ma is háborús bűnösnek számító Wasst, hogy-hogy befogadta az Egyesült Államok, miért kapott Baumgarten-díjat a Farkasverem című művéért, miről beszélgetett latin-amerikai magyar fajvédő lapokat kiadó figurákkal, amíg öngyilkos nem lett az Egyesült Államokban, vagy mi az irodalmi szakértő, Kálmán C. György véleménye a szerző  munkásságáról? Mi az igazság az író köré szőtt hamis vagy nem hamis legendákból? De más. Épp így érdekel az is: mi áll a „magyar ember sörrel nem koccint” szokás hátterében. Ezt is feldolgozom. Ha pedig az élő legendákról beszélünk, ma este   látható a  Koncz Zsuzsáról szóló XXI. százados anyagom.

– Nemrég az egykori Kékfényt hosszú éveken át készítő Szabó Lászlóról is riportot csináltál.

– Nem könnyen jött össze a műsor. Az URH egyik száma adta az ötletet, amelyben Szabó László neve is szerepel. Az úgy kezdődik, hogy Szabó László te kedves, ismeretlen tettes.  Az egykori tévés-újságíró végül beadta a derekát, és őszintén beszélt arról, hogy annak idején ő igenis hitt a rendszerben. Vállalta a múltját. És szóba hozta azt is, hogy a rendszerváltás után letette az újságírói tollat. Sikerült meginterjúvolnom Agárdi Tamás grafológust is, aki az akkori Kékfény állandó munkatársaként is dolgozott. Ő mondta, hogy a műsor úgy készült, mint a véres hurka. A vér a nézőknek, a „rizsa” meg a politikai hatalomnak kellett.

– Készítettél riportot a nagyszalánci határincidensről is.

– Egy fiatal történész kereste meg Lázs Sándor felelős szerkesztőt, aki mindig pontosan tudja mivel érdemes foglalkoznunk.  Ez arról szólt, hogy az első bécsi döntés után a felvidéki falu néhány lakója azt gondolta, hogy akkor ők most újra Magyarországhoz tartoznak, és egy egész álló napra visszafoglalták a települést Csehszlovákiától.

– Nagyon izgalmas volt az a riportod, amelynek témája: a drog szerepe a szocializmusban. De a te anyagod volt a háború utáni hiperinflációról készült összeállítás is. Ne vedd hízelgésnek, de a XXI. századnak kiváló riporteri vannak. 

– Azt hiszem, hogy ez a műsor nagyon sokat tett a riporteri szakma presztízséért. Ez elvitathatatlanul Kotroczó Róbert érdeme. Nagyon sok munkával összehozta és ötleteivel segíti a műsort, amelyben a nézők szembenézhetnek a múlttal, de legalábbis megismerhetik azt. Ugyanis főleg fiatalokból áll a XXI. század közönségtábora.

– Műsoraitokban ritkán  látni az arcotokat. 

– Csak szükséges rossznak tekintem, ha én is látszom a képernyőn. Soha nem nézem magam vissza, mert akkor biztos abbahagynám a szakmát. Azért persze valamire jó, ha bennünket is lát néha-néha a néző, így valamennyire velünk azonosítanak egy-egy msűort. Ma közel sincs akkora tekintélye a riportereknek, mint a kezdetek kezdetén, Kovalik Károly, Vértessy Sándor, vagy Horvát János idején. A tévékben ma szerkesztőközpontú világ honol. Talán, mert nagyon sok fiatalember jött a kereskedelmi tévékhez. Többen közülük csak azért, hogy „képernyőre kerüljenek”. Az angolszász médiában a riporter a csatorna szellemi tőkéje, és ő hoz be eggyel többet, jobbat, mint a konkurencia. Riporterként sohasem gondolom, hogy a kamera a valóságot mutatja. Mi riporterek, megpróbáljuk hűen tükrözni azt  felkészültségünk,  ismereteink és  tapasztalataink szerint. Ilyen szemlélettel dolgozom a XXI. században. Néha görcsösen ragaszkodom az elképzeléseimhez. Mondják is rólam, hogy kibírhatatlan vagyok, de például hosszú évek óta ugyanazzal az operatőrrel, V. Nagy Attilával és  Halász Katalin vágóval dolgozom együtt. Talán elviselnek a főnökeim is, riporterként teszem a dolgom, nincs bennem hatalmi ambíció. Jó bejönni a XXI. századhoz, na.

Velti László