Wayne Shorter nem egyszerűen az a szerencsés helyzetben lévő, jó időben jó helyen lévő szaxofonos-zeneszerző, akinek nyolcvan felé közelítő, hosszú élete során számos lehetősége akadt bekerülni a XX. század zenéjét alapvetően meghatározó együttesekbe. Rövid ideig játszott Horace Silver és Maynard Ferguson zenekaraiban, és még ugyanebben az évtizedben, 1959-ben csatlakozhatott az Art Blakey's Jazz Messengerhez, amelynek idővel zenei vezetője lett. Ekkor John Coltrane hatása még érződött stílusán, de hamar elszakadt a hangfüggöny-játékmódtól, és kialakította tömör, lényegre törő saját hangját. Art Blakeytől Miles Davis csábította el 1964-ben és 1970-ig maradt a Davis család tagja. Ezen időszak alatt Davis legjelentősebb komponistájává vált, ő írta Davis úgymond szignóját, a "Prine of Darkness"-t is. A Weather Reporthoz már érett előadóként, a dzsessz egyik aktuális főszereplőjeként csatlakozott 1970 végén - valószínűleg a most jelen lévők nagyobb hányadát a Joe Zawinullal folytatott, a fúziós dzsessz alapköveit lerakó és annak meghatározó jelentőségű műveit létrehozó kollaboráció vonzotta. Herbie Hancockkal létrehozták a V.S.O.P. nevű supergroupot, amely lényegében a Davis-kvintett volt, Davis nélkül, és ha azt tekintjük, hogy a nyolcvanas években is még össze-összeálltak, ez volt leghosszabb életű csapata. Mindemellett állandó tagja és zeneszerzője Joni Mitchell együttesének, alkalmazott zenéket és kortárs műveket ír különféle felállásokra, és mellesleg meghívott sidemanként végigjátszotta a beboptól máig tartó teljes dzsessztörténetet: talán nincs is nevesebb lemezkiadó, ahol ne készített volna felvételt.

Na, most ezt az egészet egy óriási nagy piros iksszel át kell húzni ahhoz, hogy eljussunk a 2000-ben alapított, pályafutásában egyedülállóan teljesen akusztikus együtteséig. Ezen belül is külön állomás lehet ez a mostani turné, mert a pontosan CD-hosszúságúra fazonírozott, egyetlen gigantikus zenedarab (74 perc) és a két ráadás olyannyira távol esik a hagyományos dzsessz alapvetéseitől, hogy nem igazán tudjuk hová beilleszteni. Shorter 2007-ben ugyanezzel a kvartettel már járt Veszprémben (emlékezetes, hogy akkor álltak utoljára színpadra Zawinullal közösen), de akkor ehhez képest szolid darabokat játszottak egy kilenctagú fúvós együttessel kiegészítve. A szimfonikus költemények érzelmi hullámzásaiba oltott, szvitszerűen egymásba fonódó tételek egyes témái megtalálhatók a 2005-ben megjelent "Beyond the Sound Barrier" című koncertlemezen, ahogyan a másik élő felvétel a "Footprints!" is viszszaköszönt néhány fragmentumaira bontott pillanatban. Talán mondani sem kell, hogy a lemezek (és Shorter) Grammy-díjait lassan összeszámolni is lehetetlenség, az igazi zenei értéket azonban az élőben nyújtott, varázsosan spirituális hatás igazolja elsősorban. Itt mindenki főszereplő, de senki nincs előtérben, az organikus csapatmunka hihetetlen energiákat szabadít fel mindannyiukból. A nádszál vékony dobos, Brian Blade csuklóból képes lenne összetörni a dobszerelést, a basszuskirály John Patitucci pedig ezúttal (és ebben a zenekarban mindig) bőgőre váltott, és lenyűgöző érzékiséggel használta a vonót is. A panamai Danilo Perezre Muszorgszkij és Ligeti zongoradarabjainak brutális ereje csakúgy jellemző volt, mint a könynyed finomság. És persze Shorter tenor- és szopránszaxofonon, a könnyen felismerhető, kissé nazális hangszínnel!

A ritmikai szabadság, a négy szólista szárnyaló játékának és dallamainak összhanggá formálódása és a bejátszott tág zenei spektrum egyértelmű bizonysága annak, hogy csak az kerülhet az örök dzsesszművészek panteonjába, aki élete végéig keresi a még járatlan utakat.

Wayne Shorter Quartet